Alföldi Róbert „boldogsága”
Én nagyon szeretek dolgozni, s már rájöttem: ez az egyetlen módja annak, hogy ne látszódjon rajtam a boldogtalanság. A munka egyben tart. Nem engedi, hogy szétzuhanj. Nem szomorodhatok el attól, hogy mennyire nem stimmel az életem másik fele.
Tigris: Garas Dezső.
-Kemény bátyám.
Nyuszi: Tordy Géza.
-Az apukám.
Kanga: Máthé Erzsi.
-A nagymamám.
Zsebibaba: Tábori Nóra.
-A szomszédék nagyon kedves kislánya.
Róbert Gida…
… az én vagyok. A boldog ember.
-Na tessék! Mégsem olyan boldogtalan.
A szakmai életemben! Ennél nagyobb dolog ugyanis nem tud történni velem. A barátaim tanúsíthatják, hogy tizenegy perc alatt hívtam fel a nyolc embert, és mindenki azonnal igent mondott.
-Vegyük akkor még egyszer sorra őket, ki hogyan reagált a felkérésre.
Darvas Iván azt felelte: „Rendben!”
Garas Dezső annyit mondott: „Neked bármit.”
Kállai Ferenc azt kérdezte: „Sokat kell beszélni?” Megnyugtattam őt, hogy nem.
Törőcsik Mari azzal kezdte, hogy nincs kedve forgatni, aztán mégis rábólintott.
Bodrogi Gyulával folyamatosan dolgozom, ő azt kérdezte: „Jó, de mikor lesz a Csárdáskirálynő?”
Tordy Géza azzal jött, hogy „Annyira öreg vagyok?”
Máthé Erzsi meglepődött. „Engem? Maga? Boldogan!”
Tábori Nóra örömében sírva fakadt.
-Alföldi?
Hogy mit csináltam, amikor felkértem magam? Semmit. Egyszerűen magamra osztottam a szerepet.
-Róbert Gida mint ápoló az idős emberek otthonában.
Nincs ebben semmi nagy etvasz. Én nem vagyok benne biztos, hogy ezek állatok. Az én olvasatomban inkább bölcs lények, a történetük pedig a szeretetről, a mérhetetlen humanizmusról szól. Arról, hogy tisztelem őket és nagyon sokat gondolok róluk, és hogy bármikor boldogan odabújnék hozzájuk, hogy magamhoz ölelhessem őket. Róbert Gida vigyáz rájuk. Szereti mindegyiküket.
-Versailles-ban mit rendez?
Három Charpentier-operát.
-Erre szólt a meghívás?
Hozzászólás zárolva.