Az égi színházba küldte ajándékát édesapjának

Hideg, havas karácsonyok voltak Csengerben?

Karácsonyra mindig eljött a tél. Ropogott a hó a talpunk alatt. S mivel abban az időben még nem volt angol WC, a hideg miatt pedig a kerti „toalettig” sem ment el az ember, előfordult, hogy sárga jeleket hagytunk a fehér hóban.

A hajdani ízekből, illatokból mi maradt meg az emlékezetében?

Faluhelyen karácsony előtt biztos volt disznóölés, s mivel nagy volt a rokonság, heteken át jött a kóstoló. A töltött káposztának hagyománya volt. Most már sokszor eszünk halat karácsonykor, de gyerekkoromban még nem került az asztalra, és féltettek is bennünket a szálkától. Vágni való csirkéért, kacsáért, libáért azonban nem kellett a szomszédba menni. Az mindig akadt az udvaron. A disznótor viszont nagyon nagy dínomdánom volt.

Szerette?

Nagyon. Én minden ilyen összejövetelt szerettem, mert a fél falu ott volt, és mindig történt valami. Nem unatkoztunk. Sokan jöttek, még ismeretlenek is. De ugyanígy élveztem az almaszedést vagy a szilvafőzést is. Egyvalamit utáltam. Tavasszal, amikor metszették a fákat az almáskertben, még nem volt jó idő, nem nyíltak a virágok, minden olyan kopár volt, a gallyakat meg fel kellett szedni a fa alól. Az unalmas volt. A lakodalmakat élveztem még nagyon. Nekem is, meg az öcsémnek is a csirkefej volt a kedvencünk. Az agyvelő. Ha otthon csirkét vágtunk, édesapám fogott egy nagy kést, ügyesen ráütött a csirkefejre, az épp a felénél szétnyílt, s az egyik darab az öcsémé lett, a másik az enyém. De az csak egy csirke volt. Ám amikor lagzi volt a faluban, egy nagy alumínium vájdling megtelt csirkefejjel, hiszen olyankor vagy száz csirkét vágtak. így aztán a többi gyerekkel együtt körbeültük a vájdlingot, és az volt a Kánaán. A rengeteg csirkefej. Nem is emlékszem, mikor ettem legutóbb.