Az ész hatalma pusztuláshoz vezet!

Igen Kedves Álmodozó Barátom. Álmok, vágyak, remények nélkül talán még mindig fáról fára ugrándoznánk. Az embert a lehetetlen megkísértése tette emberré. Az, amikor a józan ész ellenében indulunk el. Először csak magunkban, aztán – előbb-utóbb – a valóságban is. Mint Kolombusz, mint Amudsen, mint Gandhi, mint Bill Gates, Szentgyörgyi Albert, Béres József, Rubik Ernő. Müller Péter Sziámi.

Az értelem diadalmenete után – a gondolkodom, tehát vagyok descartesi mondata ezt szimbolizálta – az álmodozom, tehát vagyok korszaka jött el. Az elmúlt párszáz év bizonyította, a gondolat, az ész, a ráció önmagában kevés a teljességhez, sőt pusztuláshoz vezet. Az álmodozás hiánya az élet megrontója. Álmodozni annyit jelent, mint kivetni a hálót. Mint felhúzni a horgonyt. Mint andalogni a szivárványos hídon.

De álmodozni önmagában éppúgy kevés, mint gondolkodni. Jó, ha a tudatos(ság) is társul a csapathoz. Az, aki nem csak érti és érzi, de meg is figyeli az áramlatot. Aki a kintet és a bentet összekapcsolja. És ráhangolódik a rezgésre. Mert a tudatos ember az összhangra figyel. Ébren álmodozik, és lehunyt szemmel gondolkodik.

Egyedül nehéz feljutni a Himalájára. De hát nem is vagyunk egyedül. Csak tanmesékben léteznek vegytiszta karakterek. Mindannyiunkban ott él a gondolkodó, az álmodozó, és a tudatos ember egyszeri és utánozhatatlan keveréke. És bennünk van a Himalája is. Ha kezünkben a szeretet iránytűjével – mert a szeretet a lélek logikája – elindulunk, ki sem tudjuk kerülni. Léleknek hívják.