BC: versengő, nárcisztikus személyiség
Nárcisszosz volt a neve annak a görög pásztornak, aki egyszer – megszomjazván – a tóban, amiből ivott, egy gyönyörű ifjú arcát pillantotta meg, s beleszeretett abba egy életre. Azóta hívjuk nárcisztikusnak azt, aki ilyen reménytelenül és megengedhetetlen módon szereti önmagát, az egész folyamatot, illetve állapotot pedig nárcizmusnak.
Igen, a BC-személyiség státusza megszégyenít és sért, megaláz.
Őt ugyanakkor ez a státusz irányítja.
S a mi megalázottságunkért, megszégyenítésünkért, az érződő irigységünkért hajt az úton, a munkahelyén, a csajokra. S közben figyel minket. Több ellenségességet és nagyobb passzivitást tételez fel rólunk, mint amennyi bennünk van. Ezért is akar újra és újra megalázni; kerül, amibe kerül.
Mindent előteremt, ami szükséges ehhez, úgy, hogy soha, senkitől nem kér segítséget. Egyszerűen nem tudná elviselni, hogy segítségre, támogatásra vagy akárcsak bíztatásra szorul.
Őt csak ne bíztassuk, törődjünk a magunk piti dolgaival.
S ki kell mondani még egy kemény és elgondolkoztató dolgot: a BC-személyiség a legritkábban beteg a másik 7 osztályhoz, vagyis az össznépességhez viszonyítva.
Mert kiéli, kihajtja, kigyűlölködi, győztes mosolyával kipréseli magából feszültségeit, negatív indulatait és agresszivitását.
A korábban hivatkozott exhibicionizmus működik szelepként és a „különb vagyok” tudata. Segít a „másokat kizsákmányoló” magatartás. Ahogy jön velünk szembe, a mi sávunkban egy-egy szabálytalan előzés során, fényszórózva, és bekalkulálva, hogy féltjük az életünket és az utasainkat s persze a kocsit is – és lassítunk, lehúzódunk mi.
Vígasztalhat-e az a tudat, hogy magányos?
Nem, egyrészt mert láthatóan jól viseli a magányt (néha jól is áll neki, s ő veszi ezeket az elismerő jelzéseket is), másrészt, mert a mi alapállásunk hibás, ha vigasztalást keresünk: az önzését erősítjük ezzel is.
Azt kellene mindig üzenni, éreztetni vele, hogy sajnáljuk, nagyon szánjuk őt – mert nem tud szeretni, s mert nem képes érezni, hogy szeretik.
A szakirodalom és a praxisom is azt jelzi ugyanis, hogy ezek az emberek nagyon magányosak, és csak előttünk játsszák azt, hogy mindezt jól tűrik, sőt: őt akarják így… A valóság az, hogy félnek az érzésektől, mert kiszolgáltatottakká válnak azoktól – az ő normáik szerint -, ezért inkább a munkába, a versenyzésbe, a gyúrásba menekülnek (ez is segíti őket testi egészségük megőrzésében). Ám lelkileg sérültek mindannyian, s ez kifelé abban nyílvánul meg, hogy magányosak, vagy csak meghírdetetten érzelemmentes szexuális kapcsolataik vannak, gyermeket nem vállalnak, illetve, ha a státusz-szimbólum-hitük szerintük megköveteli azt, ún. hideg-megengedő stílusban nevelik.
Hozzászólás zárolva.