Beszélgetés Várjon Dénessel és Strém Kálmánnal

 Honnan jött a tematikus koncertsorozat ötlete?
Várjon Dénes: Nagy szerencsémre sok hasonlóképpen felépített fesztiválon vehettem és vehetek részt, és úgy látom a közönség részéről is van igény ilyesmire. Nagy kihívás egy efféle sorozat összeállítása, s próbálok ebben (is) a nagy koncertműsor-szerkesztőktől tanulni. Schiff András, akit 17 éves korom óta ismerek, talán a legzseniálisabb komponistája a koncertprogramoknak. Sokszor hallottam tőle, hogy nem szabad csak úgy egymásra hányni a darabokat, hogy egy koncertnek is éppúgy megkomponáltnak kell lennie, ahogyan egy zeneműnek. Ittingenben, ahol Schiff András és Heinz Holliger állítják össze a műsort, sokféle szempont szerint épül fel a fesztivál programja: hol egy korszak, hol valamely irodalmi téma a szervező elv, a Mondsee-i fesztiválon pedig szerzőpárok műveit szokták előadni, és rendkívül érdekes két megfelelően kiválasztott szerző esetében, hogy miként „hatnak” egymásra az egymás mellé állított művek. 

Miért éppen századfordulós, vagyis 1900 körüli művekből állítottad össze a négy koncert műsorát?

VD: 2000-ben merült fel ennek az ötlete, akkoriban olvastam Stefan Zweig Die Welt von gestern című önéletrajzi regényét (magyarul Búcsú a tegnaptól címen jelent meg), ami nagy hatással volt rám. Művészi szempontból hallatlanul gazdag korszak volt, s elképesztő mennyiségű és főleg minőségű zongorazene született akkoriban, ami egy zongorista számára nem utolsó szempont. Engem lenyűgöz a korszak tarkasága és művészetközpontúsága. Akkoriban mintha létkérdés lett volna kultúra, és a sokféle egyéniség és irányzat ebből a szempontból ugyanazt akarta. Mintha fontosabb lett volna a politikánál a művészet.

Mi volt a szempont a művek kiválasztásánál?

VD: Eredetileg az volt az elgondolásunk, hogy nagyjából száz évvel ezelőtti zenéket társítunk kortárs művekkel, de már a „tegnap világának” zenéi is olyan mennyiségben jöttek elő, hogy túl gazdag lett volna az összeállítás: a sokszínűség végül szegényebbé tette volna az egészet. De még így, hogy csak a 19-20. század fordulójáról válogattam össze a darabokat, így is rengeteg volt az anyag. Meg kellett húzni egy határt, aminek következtében rengeteg szerző kimaradt, például Busoni, Reger, Grieg, de az oroszok, olaszok, amerikaiak is hiányoznak. Talán egy legközelebbi alkalommal. A végül összeállt műsor a múlt század utolsó évtizedétől gyakorlatilag az I. világháború kitöréséig tartó időszakból válogat, és a legkülönbözőbb európai szerzők műveit tartalmazza, ekként egyfajta Európaiságot is kifejez. A legkorábbi mű Dvorák Szonatinája (op.100, 1893), a legkésőbbi darabok Bartók Ady-dalai (op.16, 1916). Természetesen nemcsak zongoraművek, hanem sok kamarazene is van köztük, részben mert így több oldalról is megismerhető a korszak, részben mert zenei szempontból is izgalmasabb, s talán a közönség számára is vonzóbb. Egy szólista számára rendkívül inspiráló közeget kínál a kamarazene, egyrészt a kamarapartnerek, másrészt a művek miatt, hiszen minden élmény segít: az életmű ismeretében az ember jobban játssza az egyes darabokat, a különböző műfajok hatnak egymásra – például egy zongorástrió ismeretében az ember másképp játszik ugyanattól a szerzőtől egy zongoraversenyt -, a kamarazene kihat a szólójátékra, egyszóval rengeteget lehet tanulni az efféle koncertsorozatokból. Nagy örömömre szolgál, hogy olyan kitűnő zenészekkel játszhatok együtt, mint Keller András, Perényi Miklós, Ittzés Gergely, Klenyán Csaba, vagy Simon Izabella. Boldog vagyok – és természetesen büszke -, hogy közeli, személyes kapcsolatban lehetek mindegyikükkel, hogy itt nem egy hirtelen összedobott „hakni-csapatról” van szó, hanem régóta együttműködő barátokról.