Beszéljünk a kezünkkel

Magyarország lakosságának kb. 10%-a szenved valamilyen mértékű halláskárosodásban. Ebből súlyosan nagyothalló, illetve siket kb. 3-4%. Kommunikációs nehézségeik mindennaposak nagy részük nehezen, vagy egyáltalán nem képes a társadalomba való beépülésre, integrálódásra, hiszen sérülésük éppen a másik emberrel kialakítandó kapcsolattól fosztja meg őket.

Korunk társadalma az információra épül, mely beszélt és írott nyelven terjed. Kommunikálunk a boltban, az utcán közlekedve, hivatalos ügyeink intézésekor, a munkahelyünkön, otthon, de amikor kikapcsolódunk, filmet nézünk, újságot, könyvet olvasunk, akkor is párbeszédet folytatunk. A kommunikációs készség kialakításához meghatározott szókincs szükséges, melynek elsajátítása a halló gyerekeknél nem okoz különösebb problémát. A siket és a hallássérült gyerekek számára azonban a hallássérülés mértékétől függően a szájrólolvasás, olvasás és írás megtanulása jóval nehezebb. Minden egyes szónak meg kell érteniük a jelentését, hiszen a betűket, hangokat nem tudják jelentéssel felruházni, ezért a számukra készülő könyvek, oktatóprogramok elsődleges követelménye az élőlények, tárgyak, cselekvések minél kifejezőbb képekkel való megmagyarázása.

A siket emberek a jelnyelvet kommunikációjuk fő eszközének tekintik. A jelnyelvet ugyanúgy használják, mint a halló emberek a beszélt nyelvet. Tehát a jelnyelv a legtöbb siket ember elsődleges nyelve.

Sajnos az 1880-ban, Milánóban rendezett nemzetközi kongresszus nyomán a nyelvük mellőzése szinte a legutóbbi időkig konzerválódott. Ekkor ugyanis az oktatásban a szóbeli metódust használatát tették kötelezővé, a jelnyelvet pedig kitiltották a siketek oktatásából. A metódus azon a hiedelmen alapul, hogy a beszéd és a nyelv ugyanaz, jóllehet a siketek jelnyelvei nem valamely hangzó nyelv szabályait követik, a jeleket sajátos elvek mentén építik össze közleményekké, nem hangokból építkeznek, hanem úgynevezett manuális (‘kézi’) elemekből. Ily módon a siket embereknek egyszerre kell elsajátítaniuk saját nyelvüket, és az őket körülvevő társadalom nyelvét – a magyar nyelvet, mely a számukra nem érzékelhető hangokból, fonémákból építkezik.

Az olvasásra nevelésnek, a könyv megszerettetésének az egészséges emberek esetében is a gyermekkorban kell kezdődnie, a hallósérült vagy siket gyerekeknél is így van, talán még fokozottabban is, hiszen számukra a könyv „élvezete” még több kihívást, tanulást jelent. A BESZÉL A KÉZ című kiadványban, mely éppúgy szól a siket és halló gyermekeknek, – figyelembe véve hogy a siket gyermekeknél más oktatási metódust kell alkalmazni, mint a hallóknál -, egyszerre három síkon, – 1. jelnyelv, manuális, 2. kép, illusztráció, 3. hangjelölő (betűkép) – kívánták megjeleníteni a közösen (hallók és siketek által) kiválasztott tíz állatot és az öt érzelmet jelölő fogalmat. E három síkot a könyv grafikai képe rendezi egységbe Vincze Tamás rajzaival és Takács Mária festett illusztrációival.