Cserhalmi a fény ösvényein jár, de társulathoz nem tartozik
Cserhalmi György: „A régi Nemzetiben jó volt tagnak lenni. Erről a mostaniról nem tudom, milyen. Csak magáról az épületről. Arról meg nagyon rossz a véleményem…”
Nem is velük, fiatalokkal van baj, hanem az én nemzedékemmel. Azokkal, akik ebben a pillanatban úgy érzik, hogy kapuzárás előtt állnak, s a teljesítőképességük elérkezett oda, ahol már nem érdemes olyan nagyon fitogtatni az amúgy is kopott értéket. Nem érdemes! Amióta kivágtak a Radnótiból, nincs is szerződésem semmilyen színházhoz, s ez pontosan ennek a nemzedéknek köszönhető. Nem veszek részt a bulijaikban. Azért mondom, hogy bizonyos értelemben megbántam, hogy elvállaltam ezt a szerepet, mert ők most igazolva látják a véleményüket, hogy én már nem vagyok olyan jó színész, hogy bármit rám lehessen bízni. Ezzel a kis epizóddal még elvan a csávó, de ennyi az egész.
Senki sem feltételezheti önről, hogy már csak ennyire képes, hiszen sem fizikailag, sem szellemileg nem rokkant meg.
Ezt a mondatodat pozitív előjelű provokációnak fogom fel. Akkor elmesélem, hogyan rúgtak ki a Radnótiból.
Tényleg kirúgták?
Persze.
Ezt most hallom először. Bálint András behívta, és azt mondta: ennyi? Én ezt nem tudom elhinni.
Bent volt a társalgóban, és megjegyeztem neki, hogy „Ezt a darabot így nem csináljuk tovább!” Hosszú út az éjszakába. Vas István avítt fordításában. A darab rendezője és egy nagyon kedves dramaturg lány dolgozott rajta nap mint nap. Ők is tudták, hogy újra kellene fordítani, és mindennap kaptunk két-három oldalt, de egy idő után azt mondtam: „Marhaság, ez így nem fog menni!” És visszaléptem a szereptől. Ez pedig nagyon jó alkalom volt arra, hogy azt lehessen mondani: „Akkor menj el!” Különben nem nagyon lehetett volna. Bálint András viszont kapva kapott a lehetőségen. Ha büntetni akart volna, akkor megelégszik azzal a 750 ezer forinttal, amivel megbüntetett. Azt mondta: ennyit költöttek díszletre, jelmezre, előkészületekre.
Hozzászólás zárolva.