Cserhalmi a fény ösvényein jár, de társulathoz nem tartozik

Nem áll fent a veszélye annak, hogy szép lassan begubózik Kékkúton?

Begubózni? Én? De hiszen itt vannak a filmek! Örökké jövök-megyek. Kékkúton pedig egészen más az élet. Fél hat, hat körül kelek, kisétálok a kertbe, megszámolom a friss vakondtúrásokat, megnézem, hogy nőnek a palánták, melyik kórokozó készül támadni, mit kell permetezni, ezt az ember jó előre tisztázza. Monília, lisztharmat, tűzelhalás, annyi minden leselkedik a nővényekre! Tehát van gond is, öröm is rengeteg. Elvagyok. Nincs is sok igényem. Hogy egy színész arcának milyennek kell lennie, nem tudom. Egy biztos: a cseh és az orosz filmekben nagyon sok jó arcot látok. De vannak ilyenek nálunk is. Pedig mi zűrzavaros időket éltünk meg, nem olyanokat, mint a szépen kivasalt, kisimított, vakolt nyugati kollégák. Azok is arcok, csak olyan megmosolyogtatóak. Olyan egyformák. Egyenarcúak. Nálunk viszont, aki viszi valamire, az valamilyen szinten egyéniség. Sajnos, rajta az arcán az is: mi mindenbe került, hogy saját maga lehessen. Én ismerem ezeket a történeteket, mint ahogy engem is nagyon jól ismernek. Mondhatnak rólam bármit, csak a szakmai ismereteimet ne vonják kétségbe, azt, hogy valamennyi közöm még mindig van ehhez a pályához. Nagyon sok újat tudnék mondani, csak elzárják előlem azokat a helyeket, ahol ez kiderülhetne. Ezért mondom, hogy úgy látszik, csalódtam azokban az emberekben, akikkel hosszú évtizedek óta összekötöttem a sorsomat. S talán én is mélyen hibás vagyok abban, hogy eltitkoltam azokat a bajokat, amelyeket már réges-rég láttam rajtuk. Természetesen ők is eltitkolták, amit rajtam láttak. Gyakorlatilag kölcsönös hazugságban éltük le az életünket, s ebben az utolsó harmadban elkezd méltatlankodni az ember. Kiderülnek a disznóságok, amelyekhez asszisztált. Felkapja a fejét, és minden olyan fájdalmassá válik.

Részese volt ma már fájó dolgoknak?

Hogy a fenébe ne?! Tag voltam, szereplő voltam, mindig voltam valami. Valamit mindig elmondtam, anélkül, hogy tudtam volna, milyen értelmet szánnak neki. Később persze az ember rájön egy csomó dologra, s azt gondolja: a fene megette, a magaméval együtt néhány ember karrierjét azért megépítettem. Már ezért is köszönjenek vissza! Itt most mindenki ássa a maga sírját, de mielőtt a magáéval elkészülne, gyorsan megássa a másikét is. Ez a munka persze nagyon kimerítő. Fel kellene hagyni ezzel a sírásó szakmával. Hagyni kellene egymást dolgozni. El kellene ismerni egymás jó és rossz tulajdonságát, lehetőségeit, rátermettségét, s akkor talán minden könnyebben menne.