Csernus Imre: „Nem vagyunk félistenek”

A Főnix központi témái a megújulás és az újrakezdés. Akkor is írt volna erről, ha nincs a koronavírus járvány vagy egyértelműen a pandémia inspirálta erre?

Nem a járvány miatt írtam erről, hanem azért, mert amikor májusban szétnéztem, akkor azt láttam, hogy az emberek úgy viselkednek Magyarországon, mintha nem kaptuk volna egy nagyon durva intő jelet. Jó magyar szokás szerint ismét a homokba dugtuk a fejünket, és úgy csináltunk, mintha mi sem történt volna – tulajdonképpen elindult egy nemtörődöm, hanyag hozzáállás a dolgokhoz.

Egy bizonytalan helyzetben – mint ami jelenleg is van – mi a valószínűbb: kimozdulunk a komfortzónánkból és változtatunk, amin változtatni kell, vagy éppen ellenkezőleg, ragaszkodunk a megszokott dolgainkhoz, és kevésbé vagyunk hajlandók váltani?

Én azt tapasztalom, hogy krízishelyzetben reagálni vagy változtatni legtöbbször szalmaláng effektus. Amikor újra megnyílik a világ, valójában az fogja megmutatni, hogy az emberek mire használták ezt az időszakot: arra, hogy különböző tüneti módszerekkel hedonistán éljenek, vagy arra, hogy feltegyék maguknak azokat kérdéseket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.

Önre volt valamilyen hatással a járvány, és ha igen, akkor miben?

Semmilyen hatással nem volt rám kedves kisasszony, ugyanazt csinálom most is, mint előtte. Nyáron a Csendülőben dolgoztam, amikor pedig jött az ősz, és még lehetett, jártam az országot, és arról beszéltem, hogy mit jelent felnőni és megvalósítani az érzéseinket.

Egy pillanatig sem tartott attól, hogy mi lesz, ha elkapja a vírust, és itt a vége?

És akkor mi van, ha itt a vége? Minden csak hozzáállás kérdése. A kérdés ilyenkor az, hogy az ember felhasználta-e azt az időt, amit életnek hívunk. Hogy szívvel lélekkel megtettük-e, amit kellett, és én megtettem. Különben is egy vírus megakadályozzon abban, hogy azt csináljam, amit szeretek? Hát nem fogom hagyni! Természetesen meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket, amelyek fontosak a közösség szempontjából, de összességében, önmagammal szemben nem kell, hogy félelmeim legyenek. Ha meg jön a vírus, akkor meg megteszek mindent, hogy azt megoldjam, nem igaz? Én legalábbis így állok hozzá.

Én úgy tudom, hogy általában azok a kultúrák elfogadóbbak az elmúlással, amelyek hisznek benne, hogy a halál után is van élet. Erről mit gondol?

A helyzet az, hogy ennek sosem néztem utána, de a kérdése kapcsán eszembe jut például a polinéz és az eszkimó hozzáállás. Én inkább abból indulnék ki ebben az esetben, hogy azok a népek, amelyek ténylegesen mindent megtesznek az életben, nem jönnek zavarba attól, ha eljön a halál ideje. Másrészről meg ez az élet normális rendje, nemde? Megszületünk, utána pedig meghalunk. A kérdés inkább az, hogy a köztes időt mire használjuk.