Egy arc – Török János vagyonőr

Egy mocskos téli reggelen megyek a kocsihoz – utcán parkolok – és nem találom. Keresem a 10 éves Suzukit, amelyik azért lett fehér, hogy kibírja a tisztítatlanságot. Jól harmonizál a külső viszonyokkal. Már az ijedelem határán veszek észre egy fehér típustársat, csakhogy ez ragyogó fehér, csillog-villog, frissen van mosva, gondosan megszárítva. Ő volt az. Na de hát ilyen nincs, hogy egy jó tündér hajnalok hajnalán koszos autókat takarítson. Van. A nyomozás Török úrhoz vezetett, aki vagyonőr a sarki építkezésen. Nem tudom, melyikünk van nagyobb zavarban – habogásunk végeredménye: szó sem lehet bármilyen fizetségről vagy ellenszolgáltatásról. Török úr ezt azért csinálja, mert ráér, víz és sampon van, és különben is: a kocsi mocskossága szoros összefüggésben van a sarki építkezéssel, amelynek teherautói rendre lefröcskölik az ott parkoló autókat, ez tehát kvázi kártérítésként jár a tulajnak. Minden károsultnak természetesen nem tudja lemosni a kocsiját, de a legsúlyosabb eseteket és a legszimpatikusabb, mert nem veszekedős autós szomszédokat ilyenformán engeszteli ki.

A következő beszélgetés interjú-jellegét nem igazán érti Török úr, de udvariasan beleegyezik. A rendszerváltáskor munkanélküli lett és vagyonőrré képezte magát. Szólt egy ismerős és kész. Nincs ebben semmi rendkívüli – sugallja a még mindig, mindig halk, indulattalan hang. Hiszen korábban is cserélt ő szakmát – eleget. Esztergályosnak tanult, de unalmas volt a szériamunka, váltott. Az új szakmát Olaszországban kellett betanulni. Három hónapig volt Torinóban – onnan hozta a feleségét. 27 éve. Természetesen hazahozta az asszonyt. Fel sem merült, hogy kint maradjanak. A szavai olyan határozottá válnak, hogy meg sem lehet kérdezni, de azért megkérdeztem. Török úr már ott tart, hogy hét gyerekük van, öt lány és két fiú. Sikerült elérnie, hogy egy darabig ne kérdezzek. „Hazajárni Olaszországba” persze sose volt pénz, most meg már nincs is kihez. Viszont a gyerekeket el kell tartani, ezért lett szállítómunkás. Itt egy kis csillogás a szemében: jó kaland volt, sok utazás. Aztán jött a rendszerváltás, a privatizáció és az elbocsájtások – nem is volt baj, mert már nagyon nehéz volt a cipekedés.