Vadonatúj kísérletbe kezdtünk pszichológusunk, Szendrei Judit segítségével. Judit nem csak azokat a problémákat, kérdéseket várja az olvasóktól, amelyek a gyerek-szülő kapcsolatban felmerülnek, hanem ami csak a felnőtteket, vagy a szülőket érintik.
Tisztelt Pszichológusnő!
45 éves nő vagyok, férjemet 3 hónapja vesztettük el egy hirtelen szívroham következtében. 2 gyermekem van: a fiam 14, lányom 10 éves. Azért írok Önnek, mert úgy érzem, nem tudok segíteni a gyerekeimnek ebben a helyzetben, nem tudom, mit csináljak … A kislányom elkezdett félni a sötétben, de sokszor még világosban sem mer sehová menni a lakáson belül sem. Éjjelente nem tud elaludni, vagy felébred és órákat tölt ébren az ágyában.
Fotónk illusztráció: Pixabay
A fiam látszólag rendben van, sőt, mintha túl könnyen is lépett volna túl a történteken, pedig szerette az apját. Soha nem beszél róla, sem a történtekről és igyekszik úgy élni, mint előtte. Én pedig … azon vagyok, hogy valahogy menjen tovább az életünk. Még hétköznaponként csak-csak. De amikor eljön a hétvége, sokszor felkelni sincs kedvem. Csak fekszem az ágyban és amikor a gyerekek nem látják, sírok. Tudom, hogy erősnek kell lennem, mindenki ezt mondja, de azt nem tudom, hogy hogyan. Eleinte eljött hozzám az anyukám, hogy segítsen, de már ő is úgy érzi, hogy elhagyom magam, elhanyagolom a gyermekeimet. Pedig igyekszem, hétközben mindent megteszek: csomagolok ennivalót a táborba, elviszem őket az edzésre, különórákra, próbálok jókedvűnek tűnni, nem beszélni a rossz dolgokról. De közben az egész olyan, mintha kívülről látnám magam, és szombat-vasárnapra teljesen lemerülök. A fiam igyekszik segíteni, hétvégén még néha főz is és együtt tanul a húgával. Nem tudom, hogyan tovább .
Kedves Asszonyom!
Elveszíteni és elgyászolni azt, akit szeretünk, az élet legnehezebb feladata. Ilyenkor minden kaotikussá válik, az eddigi tájékozódási pontjaink semmivé lesznek. Úgy érezzük, hogy az életünk már soha nem lesz olyan, mint korábban volt – és ez bizonyos szempontból igaz is. Sokféle érzés kavarog bennünk: szomorúság, megfosztottság, harag. Haragszunk a sorsra, magunkra, néha az eltávozottra is. Máskor, ha éppen kicsit jobban vagyunk, bűntudatunk támad, hogy miért nem szomorkodunk „eleget”.
Hozzászólás zárolva.