Fájdalmas vallomás

A Stockholm-tünetegyüttes rendszeres bántalmazás vagy hosszú időn át tartó fogvatartás miatt alakul ki, elsősorban akkor, ha az áldozat úgy érzi, hogy nagyon komoly fenyegetésnek van kitéve, nem tud elmenekülni, és egyetlen igazi emberi kapcsolata pont bántalmazójával van, akitől néha kap egy kis kedvességet is. Néha.

Valójában az áldozat tudja, hogy a másik kezében van, így megpróbál minél inkább megfelelni neki, hátha így nagyobb a túlélés esélye. A megfeleléshez azonban bele kell élnie magát a kínzó helyzetébe, akinek agresszióját, erőszakosságát elkezdi kisebbíteni, és inkább a pozitív tulajdonságokat látni.

A szindróma nevét mostanában elég sokszor hallhatjuk az osztrák lánnyal, Natascha Kampusch-sal kapcsolatban, aki tízévestől tizennyolc éves koráig raboskodott egy földalatti helyiségben. Nyolc évbe telt, mire el tudott menekülni. Amikor „őre” felfogta ezt, egy vonat elé vetette magát. A lány gyászolja őt.

Az esettel kapcsolatban felmerült, hogy talán hamarabb is lett volna lehetősége Nataschának a szökésre, hiszen állítólag még síelni is volt együtt a férfival. Talán azért nem szökött el korábban, mert már nem annak látta Prikopilt, aki az valójában volt?

A Stockholm-szindróma, amiben ez a lány is „szenved”, egy 1973-as stockholmi bankrablásról kapta nevét, amikor is két rabló túszul ejtett négy alkalmazottat. A négy napig tartó rabság alatt a túszok annyira megkedvelték a tetteseket, hogy szabadulásuk után gyűjtést rendeztek a jogi védelem költségére, később pedig az egyik alkalmazott el is jegyezte magát a bűnözővel.

Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a Stockholm-szindróma csak olykor-olykor fordul elő, az olyan szerencsére  ritka esetekben, mint amikor valakit több évig fogva tartanak. Nem így van. A szindróma sokkal gyakoribb. Elég, ha körbenézünk: megvert feleségek, a bántalmazott gyermekek, aki ezek után is kötődnek, sőt szeretik kínzójukat.

Rita is így volt ezzel, akit édesapja kiskorától kezdve ütött-vert, és nemcsak őt, édesanyját is. „Nem emlékszem a verések kezdetére, annyira kicsi voltam. Így visszaemlékezve szerettem őt, mióta csak az eszemet tudom, annak ellenére, hogy nap mint nap bántott minket, ráadásul sokszor ittasan tette ezt. Mégis, egy idő után jobban kezdtem el őt szeretni, mint édesanyámat. Úgy gondoltam, valahol helyes, hogy ver minket, mert valami rosszat követünk el, lusták vagyunk, gorombák, és anyára haragudtam. A kínzóm volt az egyetlen biztos pont az életemben. A mai napig tisztelem őt.”