Fidel Castro miatt csak lélekben jár vissza Kubába

Gabriel García Márquez, a Nobel-díjas kolumbiai író mégis Castro-párti.

Mit válaszolhatnék erre? Csodálkozom rajta. Nem látja, mi zajlik a hatalom kulisszái mögött.

Commandante című dokumentumfilmjében Oliver Stone is meglehetősen pozitív képet fest Fidel Castróról.

És meglehetősen pontatlant. Szerintem bekötött szemmel járta az utcákat, nem vette észre, mennyire szenvednek a kubaiak, és hogy mennyire várják már a rendszer bukását.

Miközben Castrót éltetik.

Mert erre kényszerítik őket. De a lelkük mélyén már egy új világra készülnek.

Filmbemutatóra hívták 1995-ben Havannába?

Nem Havannában voltam, hanem Guantánamóban, az amerikaiak haditengerészeti bázisán. Tizenhatezer menekültnek rendeztek koncertet, azoknak a szerencsétleneknek, akik a nyílt tengeren, ütött-kopott csónakokban próbálták elhagyni Kubát. Akiknek nem sikerült, azokat összegyűjtötték és visszavitték. De nem haza, hanem a guantánamói börtöntáborba. Gloria Estefannal adtunk nekik koncertet. Szerettünk volna egy kis fényt vinni az életükbe, s a jelek szerint sikerült is, mi viszont, az ottani helyzet láttán teljesen letörve tértünk vissza Amerikába.

S akkor azt mondta: soha többé!

Soha többé, amíg Castro irányítja az országot. Mert aki utána jön, annak már új útra, a demokrácia útjára kell lépnie.

Gyerekként, úgy tudom, baseballjátékosnak készült.

Csak megsérültem, és új álmokat kellett szövögetnem. A mozi és a zene lett igazán meghatározó az életemben. A Doktor Zsivágó, a Casablanca és A párduc volt a legnagyobb moziélményem, gyerekként előbb dobolni, aztán gitározni tanultam. Apám ügyvédként dolgozott, ugyanakkor farmja is volt Havanna mellett, szerintem, ha nem hagyjuk el az országot, ma nekem is hatalmas krumpliföldem lenne, esténként pedig bárzongoristaként szórakoztatnám a közönséget.

Hogy kötött ki végül is a színészi pályán?

Miután felhagytam a baseballal, különböző színjátszókörök tagja lettem. Hasznosan akartam eltölteni az időmet, s az, hogy különböző szerepeket kaptam, még szórakoztatott is. Később, amikor pénzt kellett keresnem, és pincérnek álltam, majd bútorszállítónak, már tudatosan úgy intéztem a dolgaimat, hogy az estéim szabadok maradjanak. A színpadtól nem akartam megválni, a James Bond-történetek pedig egyre közelebb vittek az első filmszerepekhez. Aztán jött Brian de Palma, Ridley Scott, Mike Figgis és mindegyiküktől olyan feladatot kaptam, amely egyre előbbre vitt a pályán, s így jutottam el Az elveszett városig. Ez most valóban új fejezet az életemben, hiszen rendezői minőségben ez az első munkám, amelyet tizenhat évig hordoztam magamban.