Háziállataink elvesztése a halálra készít fel

Felmerül, hogy ha elment a kutyánk, cicánk, papagájunk, pótoljuk-e, és ha igen, azonnal, vagy várjunk vele. Nincs rá jó válasz. Átmenetileg a bennünk lévő ürességet az is kitöltheti, ha önkéntesek leszünk egy állatmenhelyen, vagy ugyanott kutyasétáltatást vállalunk. Van, akinek az hoz megnyugvást, ha rögtön hazavisz egy másik állatot. Láttunk olyat is, hogy fajtára, színre ugyanolyat választott a gazdi, mi több, a neve is ugyanaz lett. Van, aki szintén a pótlás mellett dönt, de mindenben különböző utódot keres; van, aki kivár és van, aki úgy dönt, hogy soha többé nem enged be kisállatot az életébe, mert ezt a fájdalmat nem szeretné újra átélni. Egy biztos, az elbúcsúztatott állatunkat nem fogjuk megtalálni egy másikban! Ne is keressük!  Adjuk meg az új belépő számára az elvárásoktól mentes szeretetet.

Sajnálatos, hogy sokszor a külvilág félvállról veszi a gazdik gyászát, nem érzik olyan súlyúnak, mintha valaki egy embert siratna. Pedig sokszor egy kutya többet jelenthet egy egyedülállónak, mint a családtagjai, ezért semmiképpen se legyintsünk rá, próbáljunk osztozni fájdalmában, segíteni vesztesége feldolgozásban. A halál visszafordíthatatlanságát épp olyan nehéz megélni egy állat, mint egy ember elvesztése esetén.