„Holtomiglan-holtodiglan”

„Holtomiglan-holtodiglan” – ez az örök szerelem fogadalma, ami oly sok embernek megadatott már, s még többeknek nem. A globalizált, individualizált, rohanó világunkban átértékelődött a szerelem fogalma, a párkapcsolatok, házasságok nem bizonyulnak holtig tartónak. Már az ismerkedés is más formát öltött, lerövidült a közeledési szakasz, a kapcsolatban hangsúlyosabbá vált a szexuális tartam és elmondhatjuk, hogy mind rövidebb ideig tart. Felmerül tehát a kérdés, hogy a sírig tartó szerelem illúzió ma már? Tekintsük át, hogyan jutottunk el idáig!

 

 Ha visszapillantunk az előző század első felére, akkor azt láthatjuk, hogy egy fiatal lány még az utcára sem léphetett ki gardedám nélkül, mert a jó hírét veszélyeztette. Eszembe jut drága nagymamám, aki a bálok és a táncház csodálatos legendáival kápráztatott el kislánykoromban. A táncos összejövetelek jelentették az ismerkedést. Tisztességes, erkölcseikre vigyázó büszke lányok a nagynéni vagy a kedves mama kíséretében látogattak el az ismerkedés helyszínére. Udvarias lovagok a gardedám engedélyével táncba vihették a hölgyeket, s kölcsönös szimpátia esetén, szigorú távolságtartás mellett, kacér pillantásokkal, szép szavakkal közeledett a fiatalúr a kisasszonyhoz. Néhány táncos este után hazakísérhette a fiú a lányt, s ha komolyak voltak a szándékai, akkor szülői engedéllyel közeledhetett a lányhoz.

Az ismerkedés fő célja a kölcsönösen előnyös házasság létrehozása volt. Az udvarló meggyőzte a leendő apóst (ritkábban anyóst) az előnyös tulajdonságairól és a hozomány nagyságáról. Férj és feleség egymás iránti vonzalma csak ezután következett. Házasságukat csak az ásó, kapa és a nagyharang választotta el. Jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, tűrtek és elfogadtak – ez tartotta össze a házasságokat. Persze voltak félrelépések, de ezek nem tudódhattak ki. A nemek közötti egyenlőség ismeretlen fogalom volt, egy nő, ha megcsalta a férjét, akkor azt főben járó bűnnek tekintették..

F. Dózsa Katalin művészettörténész szerint: „A XX. század egyik legfontosabb változása az, hogy a nők otthagyták a babaotthont. (Utalás Ibsen Nóra című drámájára. – a szerk.) Lehet nőemancipációnak is nevezni, hogy a nők többé már nem édes, csacska, védelemre és kényeztetésre szoruló kiskorúak, hogy leszálltak arról a piedesztálról, amelyről csodálták őket, s ami lehetetlenné tette az önálló és szabad életvitelt, de valószínűleg éppúgy emancipálódtak a férfiak is, amikor megszabadultak attól, hogy egy életen át robotoljanak az asszonyért és családért, vállalva minden felelősséget értük, de legalábbis annak látszatát.” (http://www.ujjlenyomat.budapest.hu/mill_fav/dozsa.html Forrás)