Huszonegy gramm csupán a lélek?
A lélekről beszélünk, megnevezzük ilyen-olyan cselekvésekkel, érzésekkel kapcsolatban: azt mondjuk durva, megbocsátást nem ismerő társunkra, hogy lelketlen; ha valakit nagyon szeretünk, így szólítjuk meg: lelkem.
Nem új téma, nem új találmány. Csupán a korábbi tudományos kutatások eredményei merültek feledésbe. Duncan MacDougall massachusettsi orvos már 1907-ben megdöbbentő eredményeket hozó kísérleteket végzett. Ágyastul mérlegre tette a haldoklókat, s minden egyes esetben ugyanaz volt az eredmény: kómában lévő páciensei haláluk percében 21,3 grammot vesztettek a súlyukból. A folyadékvesztést (izzadással, légzéssel, vérvesztéssel, vizelettel stb.), mint lehetséges okot kizárta, ám magyarázatot nem talált. Feltételezése szerint csak a lélekről lehetett szó.
Látható bizonyíték nincs
Duncan MacDougall ismereteire alapoztak a Pennsylvania Egyetem kutatói, akik röntgenfelvételek segítségével próbálták megörökíteni, lefényképezni az elszálló lelket. Ez a próbálkozás nem járt sikerrel, azóta sincs látható bizonyíték a lélek létére.
Francia tudósok EEG-készülékre (az agyi elektromos aktivitást mérő elektroencefalográf) kapcsolták a haldoklókat, s a kutatások során arra a következtetésre jutottak, hogy „az emberi lélek a halál pillanatában valószínűleg egy ismeretlen energia segítségével elhagyja a testet”. Dr. Milan Ryzl, a cseh származású amerikai biokémikus azt állítja, hogy az egész emberi lét valamilyen „eszszenciája” marad fenn. Ryzl kísérleti alanyokat hipnotizált, egy halálközelihez hasonló állapotba juttatta őket. Az eredmény: „az egyik csoport köd, füst, felhő alakjában látta lelkét, a második csoport világító, csillogó testalakú, nagyon vékony ballonszerű anyagról beszélt. Egy harmadik csoport lapos, füstszerű, testmagasságú, ám anyag nélküli képződményt észlelt. ”
A halál és a halál közeli élmények kérdésével foglalkozó svájci Elisabeth Kühler-Ross úgy véli, nem beszélhetünk halálról, csak egy gyönyörű élmény és egy másik létbe való átmenet létezik, ez az átmenet az, amikor a lélek elhagyja az enyésző testet.
Mit érez az ember a halál, vagy ha úgy akarjuk, az „átmenet” pillanatában? Fokozatosan megszűnik az érzékelés, a belégzés ideje lerövidül, és három hosszú kilégzés jelzi a véget. Boldogsághormonok szabadulnak fel – megjelenik a sötét alagút, majd a fehér fény. Érezni az isteni békét. Mindezt a túlvilágról, azaz a klinikai halál állapotából visszatérő emberek beszámolóiból tudjuk. (a-lle, hf, n-r)
Hozzászólás zárolva.