Jásdi István Csopakról

Öt éve gyakorlatilag ismeretlenül robbant be a borászok és a borbarátok közé Jásdi István. A vállalkozást 1998-ban alapította, s 1999-es évjáratú boraival a 2000. évi VinAgora Nemzetközi Borversenyen mindjárt egy arany és egy ezüst érmet is begyűjtött. Hamar kiderült azonban, nem csak üstökösként tűnt fel a hazai borászat egén, hanem méltó a figyelemre borászként, emberként is.

Tudatos pályamódosítóként, nem csupán Csopak és a csopaki olaszrizling méltó hírnevének megőrzésén munkálkodik, hanem a hazai borászat legnemesebb közügyeinek érdekében is. Az idén megalakult Független Szőlő- és Bortermelők Országos Szövetsége őt választotta meg elnökének.

Milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor belecsöppentél, sőt inkább berobbantál a hazai borász társadalomba?

–         Akkor is, és még most is új dondásznak éreztem magam ebben a szakmában, mint ahogy tulajdonképpen a mai magyar borászatban mindenki az. Hiszen a több évszázados, generációkon töretlenül átívelő francia, vagy olasz borászathoz képest mindig lemaradásban leszünk. Ugyanakkor annak a hátránynak, hogy én korábban nem foglalkoztam egyáltalán borászattal, volt előnye is. Nem voltam megfertőzve rossz rutinnal, beidegződésekkel, mint sokan azok közül, akik az állami borászatból ugyan már a ’90-es évek elején elindultak, de éveket útkereséssel töltöttek el, illetve, akik talán soha nem is fognak tudni megszabadulni azoktól a sémáktól. Másrészt, akkor is, most is úgy érzem, hogy hátrányban vagyok, s tudom, hogy rengeteg alázattal még nagyon sokat kell tanulnom.

Hogyan határoztad el, 50 évesen, hogy borászattal akarsz foglalkozni?

–         Tulajdonképpen nagyon prózai módon. Szerettem a jó bort, sok jó bort ittam az ötéves franciaországi kiküldetésem alatt, akkor, amikor itthon még a borászok sem igen láttak rendes bort. De a szőlészet, borászat sokáig egy zárt fekete doboz volt számomra, aminek a lényegéhez soha nem jutottam közel. Azután 50 évesen, 1997-ben, többé-kevésbé előre megfontolt szándékkal letértem arról a közgazdász-manager pályáról, amivel addig foglalkoztam. Tudtam, hogy valamibe belekezdek majd, de még nem tudtam, hogy mibe. De az életem addig is 8-10 évenkénti erőteljes váltásokkal, elfordulásokkal telt: mindig igyekeztem a rutintól, beidegződésektől szabadulni. A legnagyobb fordulat az életemben azonban kétségtelenül a borászat. Egyrészt nagyságrendet váltottam, hiszen a cég, ahonnan eljöttem évi 30 milliárdos árbevétellel dolgozott. Ez a pincészet, amikor elkezdett működni, 30 milliót produkált. De rájöttem, ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, teljesen közömbös a nagyságrend. Szívvel, lélekkel, jól kell végezni a dolgunkat, s akkor nem az számít, mekkora a bevétel. Tehát elhatároztuk a feleségemmel, hogy megvesszük azt a romokban álló, ám csodálatos 200 éves, klasszicista házat a pincével, leköltözünk Csopakra, és borászkodni fogunk.