Jirí Menzel: Gondolkodom…, mit is nem szeretek…?

– Odaült, meg sem nézte, mi van a tányérban, kapcsolgatta a távirányítót, s közben mindent magába tömött. Sokszor nem is tudta, mit vacsorázott.

– Tényleg így van! Ha éhes vagyok, gyorsan eszem. Pedig tudom, hogy nem kellene. Pár évvel ezelőtt Párizsban Milan Kundera meghívott, hogy ebédeljek náluk. Vera, a felesége nagyon jó szakácsnő. Esküszöm, művészi alkotás, amit a tányérra tesz. Olyan az egész, mint egy modern festmény. És ugye, ettünk, ettünk, beszélgettünk, anélkül hogy megnéztem volna, mi van a tányérban. Amikor mindent eltüntettem, Vera csak annyit kérdezett: „Ízlett?” És én, hülye, mit válaszoltam? Ahelyett, hogy megdicsértem volna, azt mondtam: engem a kaja nem nagyon érdekel.

Ez felér egy sértéssel.

Milan úgy tett, mintha nem is hallotta volna, Vera meg csak mosolygott. Egy év múlva ismét Párizsban jártam, és újra együtt ebédeltünk, de már nem náluk, hanem egy étteremben. És ott tudtam meg, hogy milyen ostobán viselkedtem annak idején. Amíg ugyanis Vera a mosdóban volt, Milan elmesélte, hogy miután eljöttem tőlük, a felesége teljesen magába roskadt, annyira fájt neki, hogy én csak úgy magamba dobáltam, amit ő szívvel-lélekkel csinált.

Gyerekként is így evett? Mindent gyorsan belapátolva?

Dehogyis! A háborús években? Akkor nem is nagyon volt mit enni. Anyukám még a lisztet is vidékről szerezte be. Amíg élek, el nem felejtem: egyszer apám beállított egy nagy darab kenyérrel. Az maga volt a csoda! Az őszi betakarítás után a földeken maradt kukoricát szedtük anyukámmal. A házunk mögött kezdődött ugyanis a kukoricatábla. Gyerekként ráadásul erős étvágytalanságban szenvedtem. Két órába telt, míg anyukámnak sikerült belém erőltetnie az ebédet. Már tele volt a szám, de nem voltam hajlandó lenyelni. Vastartalmú szirupot itattak velem, meg csukamájolajat. Ez utóbbihoz anyukám okossága kellett. Ha bent volt az olaj, kaptam egy kocka csokoládét.