Jirí Menzel: Gondolkodom…, mit is nem szeretek…?

Az ázsiai konyhával milyen a viszonya? Ezt csak azért kérdezem, mert India, Kambodzsa, Thaiföld nélkül nem nagyon múlik el egy év az életében.

Vadas, töltött hús, gulyás. Nekem ennyi elég. Mindenütt ezt a három ételt keresem. Ázsiában is. Rendszerint meg is találom. Az ottani európai éttermekben. Gyerekként mindig azt mondtam: ha gazdag leszek, mindennap húst eszem. Akkoriban ugyanis Csehországban nem volt könnyű húshoz jutni. Anyukámnak reggel ötkor már sorba kellett állnia a hentes előtt. A nővéremmel meg is egyeztünk, hogy ha véget ér a háború, veszünk egy egész rúd szalámit, s hozzá nagyon sok mustárt. Az ázsiai konyhát nem nekem találták ki, a tengeri ketyerékre pedig allergiás vagyok. A rizst szerencsére mindenütt egyformán készítik, de egy hét után már elegem van belőle. Úgyhogy marad a svájci étterem, ami Olinkának mindig „önfeláldozás” mellettem. Ő ugyanis imádja a rizst, a bambuszcsírát, sőt a legijesztőbb halakat is. Párizsban egyszer megkóstoltam az osztrigát. Iszonyú volt! Nizzában, hatvanhatban, halat ettem. Majdnem meghaltam tőle. Azóta nem tud rábeszélni senki.

Olinka, ahogy említette, remek szakács. Ön főzött már valaha?

Egyszer. Beteg volt az anyukám, az ágyból irányított. Egyébként az apukám is csak egyszer főzött. Gulyással próbálkozott, de teljesen leégette. Ha majd Olinkának kell főznöm, én ügyesebb leszek. Van a házunkban egy vendéglő. Majd leugrok neki valamiért.

A magyar konyhát milyennek találja?

Nagyon szeretem. Csak a borsot és a csípős paprikát hagynám ki belőle. A marhahúsleves is nagyon finom Magyarországon. Nemrég Václav Havel úrnál ebédeltünk Olinkával. Olyan finom húslevest főzött, hogy most is összefut a nyál a számban, ahogy beszélek róla. Sokféle hús, sokféle zöldség, és víz helyett fehérbor.

Fehérbor?

Igen! Zamatos fehérbor. Elképesztő íz!