Képes vagy átélni mások örömét?

Barna műbőr dzseki és kopottas farmernadrág volt rajta, viszonylag ápoltnak és tisztának tűnt, ahogy a tavaszi reggelen mellém érve megszólalt: „Ne haragudjon, nagyon szégyellem magam, hogy leszólítom, de ki tudna segíteni 120 forinttal? Busszal utaznék a közeli faluba (még a helység nevét is mondta), de ennyi pénz még hiányzik a sajátomhoz.”

Belenéztem a szemébe, hogy kiolvassam a tekintetéből az igazságot, de abban a pillanatban az is eszembe jutott, hogy voltam már jómagam is hasonló helyzetben, amikor csak 50 forint hiányzott a boldogságomhoz. Kezébe nyomtam a pénzt, ő pedig további hálálkodások közepette odébb állt. Lehet, hogy csak a legközelebbi kocsmáig ment az adományommal, de tulajdonképpen ez sem érdekelt. Egyszerűen megkönnyebbültem a nemes cselekedettől, és bármennyire fura, egy sarokkal arrébb ismét csábítást éreztem a jóra…

A legtöbb ember képes átélni mások örömteli vagy nyomorúságos lelki állapotát, amelyet empatikus viselkedésnek hív a szakirodalom. „A másik problémáját (anyagi gondját, vészhelyzetét) éppen úgy a magunkénak érezzük, mintha mi lennénk hasonló helyzetben. Szinte késztetést érzünk arra, hogy a másikon segítsünk, és ezzel együtt önmagunk egyensúlyát is helyreállítsuk. Az ő szenvedésének csökkentésével így a saját kétségbeesésünkön enyhítünk” – magyarázza Ranschburg Jenő pszichológus az ilyen magatartást.

Kutatások is bizonyítják, hogy az empátia már a korai anya– gyerek kapcsolatban kialakul, amikor a csecsemő az interakciók sorozatában saját lelki állapotát látja visszatükröződni anyja arcán. Látja anyja aggódó vonásait, gesztusait, amikor beteg és fájdalmai vannak, látja a rémületét, amikor ő maga megijed, és látja mosolyát, amikor ő éppen derűs és elégedett. A szülőről leolvasható jelzések és a saját lelki állapota között asszociatív kapcsolat alakul ki, amely elegendő ahhoz, hogy kétéves kortól az oksági összefüggés fordítva is érvényesüljön. Az aggódó rémült arcvonások benne is aggodalmat, rémületet, míg az örömteli, vidám arckifejezések benne is ugyanazt a boldogságérzetet „generálják”.

Hét-nyolc éves kortól a gyerek már képes az úgynevezett szerepátvételre, amikor már bele tud bújni a másik ember bőrébe, és az ő nézőpontjából szemléli, gondolja és érzékeli a dolgokat. Már nem kell, hogy maga előtt lássa az arcot, anélkül is érzékeli, hogy aki például bajba került, az micsoda félelmeket él át. Óvodás- és főleg kisiskoláskorban ezért is fontos sok mesét, történetet eljátszatni a gyerekekkel, vagy átélt eseményeket a másik szemszögéből is elmagyarázni.

Nem egyformán leszünk aztán felnőttként empatikusak. Van, akiből teljességgel hiányzik az együttérzés, van, aki önfeláldozóan segít másokon, míg mások csak azért, hogy lekötelezetté, kihasználhatóvá tegyék a megsegítettet.

Vigyázzunk azonban arra is, hogy túlzottan ne vegyük magunkra mások búját-baját, és ne akarjuk akaratuk ellenére megmenteni őket. Könnyen válhatunk lelki szemetesládákká vagy „energiavámpírok” áldozataivá. Fordított esetben pedig előfordulhat, hogy eszközzé válunk, mert a „jótevő” azért segít rajtunk, hogy ezzel saját belső konfliktusait oldja meg.

Bárhogy is van, az empátia a jellem része. Ha valaki egy helyzetben jótékony és segítőkész, nagy valószínűséggel egy másikban is az lesz. Másokon segíteni mindig nagyszerű dolog, még akkor is, ha ezért nem várunk semmit sem cserébe. Valahol úgyis visszakapjuk…