TE MIRE TANÍTOD A GYERMEKEDET?
Külső fényesség vs. belső ragyogás
Egyáltalán nem értem, hogy mi ez a hülyeség? Már bocsi! Mi az, hogy a mostani tinédzserek felszínesek és, hogy ez mekkora baj? Mégis honnan lenne tudásuk a „másféléről”, ha senki nem tanítja őket, ha nincs a szülőknek ideje, ha nem ülnek le ők sem? Miért kellene nekik egyedül kitalálniuk, hogy valamit máshogy kellene csinálniuk? Egyáltalán hogyan kellene rájönniük erre?
Talán pont ez a jó. Mindent intézünk online, és akkor megint lesz értelme kimenni „csak” a sétáért.
Lassan a fák integethetnének, hogy hahó, itt vagyunk![/bs-text][/vc_column][/vc_row]
Az eddigi nevelési forma átalakítása nem jelent nem nevelést. Átalakítást jelent. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektetve arra, hogy egy szülő mit tesz, ahelyett, hogy mit mond. De még inkább arra törekedni, hogy a kettő egyensúlyban, harmóniában legyen egymással. Ha a szülő arra gondol, hogy ő mást ad majd a gyerekeinek, mint amit ő kapott a szüleitől, az egyrészt szép gondolat. Ha vannak dolgok, amiket én elrontok, de a fiam jobban tudja majd csinálni, az szuper. Az egésznek egy része, hogy tudatosítunk valamit, amit mi kaptunk, amivel mi találkoztunk gyerekként, azt nem csináljuk („Én biztosan nem fogok úgy beszélni a gyerekemmel, mint anyám/apám”). Viszont tudás szükséges arról, hogy mit fogok betenni azok helyett a dolgok helyett, amiket kihagyunk. Mert hangsúlyozom: a semmi az nincs. A lyukakat be fogják tömni a világból érkező dolgok. Ha én, mint szülő, akinek a szerepköréhez ez tartozik, nem töltöm ki ezeket a részeket a gyermekem fehér lapján, akkor az nem üresen marad, hanem hiányt hozok létre. A hiány pedig kiegyenlítésre törekszik!
Tegyük fel magunknak a kérdést: mennyire mutatom most, hogy nem a külsőségek számítanak? Hogy nem az ajándékok, a tökéletesre sült bejgli, a külsőségek a fontosak, hanem az együtt töltött idő? Persze nem azt mondom, hogy ne ragyogjon minden tárgy körülöttem, de érzi vajon a gyerekem, hogy ez csak másodlagos? Hogy a belső ragyogás sokkal fontosabb?
Hozzászólás zárolva.