Mágikus tűzünnep

A szerelemhez, szerelmesekhez kötődő szentivánéji egyik népszokás Csehországból ered: a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött.
Amikor a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint, akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben.

Régen hittek például abban is, hogy Szent Iván éjszakáján a lányok különböző eszközökkel megláthatják, meghódíthatják jövendőbelijüket. Ha kilencféle virágot tettek éjjelre a párnájuk alá, leendő vőlegényükkel álmodtak.

A kelta babonák szerint ezen a napon megnyílnak a világok közötti kapuk, és a tündérek, koboldok az emberek között járnak. (Valószínűleg ebből a legendából merített Shakespeare is!) A hagyomány szerint a tűz körül röpködő szikrák, vagy az e napon látott lepkék mind-mind tündérek. A napforduló napján meg kellett figyelni, milyen színű lepkét pillantanak meg először: ha fehéret, az év hátralevő részében fehér kenyeret ehettek, ha nem, akkor barna kenyéren kellett élni. (Na, nem az egészséges életmódról van szó, hanem a régi néphitről, mely szerint a fehér kenyeret a gazdagok eszik.)

Az egyik legérdekesebb legenda a páfrány virágához kapcsolódik.

A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve-keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok a páfrány virágának köszönhetik mágikus erejüket és tudásukat.

A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi a páfrány virágát, nem csak az állatok, hanem a füvek és a fák beszédét is megérti.

A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották.

Erre is van utalás Shakespeare-nél. A IV. Henrik című drámájában hangzanak el e szavak: „páfránymag balzsamunk van, s láthatatlanul járunk-kelünk”.