Minden egyes alkotása személyes süvöltés

Mundruczó Kornél a fiatal magyar filmrendezők generációjának kétségkívül a legizgalmasabb egyénisége. Nincsen nekem vágyam semmi, Afta, Szép napok című rendezéseit több ország megvette, az év vége felé pedig ismét nagyjátékfilmet forgat.

-Már harmadszor hívták meg Cannes-ba. Tavalyelőtt A 78-as Szent Johannáját vetítették a fesztiválon, tavaly pedig rendezői diplomafilmjét, a Kis Apokrif No. 2-t válogatták be a programba. Sokak szerint van egyfajta hierarchia Cannes-ban. Be kell járni egy utat ahhoz, hogy valaki bejusson a nagyjátékfilmek versenyébe.

Ez valóban így van. Az Egy bizonyos tekintet szekció azonban többet ér, mint a berlini vagy a velencei verseny. Már ott lenni is komoly elismerést jelent. És piaci szempontból sem mellékes. Másutt aligha történhetett volna meg, hogy tíz ország vásárolja meg a filmet. Cannes ebben is kivételes hely. A Johanna ugyanis nem a mindenkori kommerszet akarja kielégíteni.

-Nem akarok a zsebében turkálni, mindössze arra vagyok kíváncsi: ha tíz ország megvette a filmet, akkor a következő munkájához megvan az anyagi alap?

Az eladási összegek bizonyos százalékát azok a produkciós irodák kapják, amelyeknél a Johanna filmjogai vannak. Vásárlási szempontból azonban nem egy egetverő összegről van szó. A lyukakat, a mínuszokat, amelyekkel elúsztunk, amit még rá kell költeni a filmre, ebből kell fedezni. Két producerem, Petrányi Viktória és Tarr Béla viszont már a következő munkámra is gondolnak, és annak az előkészítése is pénzbe kerül.

-Három kört futott már Cannes-ban. Ahhoz viszont, hogy a játékfilmek versenyébe is bekerüljön, ez sem elég. Újra egy jó filmet kell forgatnia.

Ami senkinek sem könnyű, még a legnagyobbaknak sem. Nincsenek hibátlan életművek. Még azok között sem, akiket nagyon respektálok. Fassbindernek minden alkotásán érződik, hogy nagyon tehetséges pasas csinálta, de nála is van egyfajta hullámzás, és ez tök normális. Az egyik film vezet a másikba, abból jön a következő. Mindegyik összefügg. Sohasem lehetek abban a biztonságban, hogy én feltétlenül egetverő filmet csinálok. Miért is? Meg aztán baj is lenne, mert az azt jelentené, hogy nem kockáztatok. Ha pedig nem kockáztatnék, akkor nem rakom feljebb és feljebb a lécet, amit át kell vinni. De lehet, hogy a legfontosabb tapasztalataim épp egy ilyen kudarcból jönnek elő. Mondok egy példát: a főiskolán két filmet nagyon elrontottam. Egyik sem sikerült. A Vörös hold anyagában teljesen elvesztem. A végén ötperces film lett, pedig volt annak egy negyvenperces változata is. Nem tudtam, mit is akarok tulajdonképpen, mégis rengeteget tanultam belőle. Volt egy József Attila-vers, abból kellett filmet csinálni. „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna…” Valami olyat éreztem, hogy egy nagyon kisajátító szerelmi viszonyt szeretnék elérni, a megszentelt szerelem jegyében. És akkor én ezt oda fordítottam le, hogy legyen egy ortopéd orvos, aki nagyon féltékeny a feleségére, s amikor az elmegy bulizni, visszafele elüti a kocsival, majd levágja kezét-lábát, hogy ne tudjon többé elmenni otthonról. Nem a témával volt baj, hanem a feldolgozás módjával. De ez a film vezetett el az Aftához, amelynek minimális története van, hosszú beállításokkal is autentikus figurákkal. A másik kudarc az időhiány miatt következett be. Egy Kosztolányi-novellát kellett filmre vinni, és úgy éreztem, nem tudok a mélyére menni, nem tudtam kiszedni belőle azt, ami igazán érdekelt. Azt találtam ki, hogy egy nagyon hagymázas szappanoperát csinálok, gúnyolva a műfajt, a stílust. Egy hét alatt készítettük elő a filmet, egy vagy két nap alatt írtuk meg Petrányi Viktóriával. A nézők imádják, nekem viszont van egy nagyon nagy gondom vele: személyesen egyáltalán nem vagyok érintve a filmben. Akkoriban ugyanis már a Szép napokat készítettem elő…