Minden egyes alkotása személyes süvöltés

Mi lesz a kiindulópont?

A Delta tulajdonképpen krimi lesz, de olyan értelemben, mint amennyire Dosztojevszkij is krimi. Tehát, hogy sok kettős tartama van. És lesz benne egy Hamlet-parafrázis. Magyarán: egy meghalt apa és a visszatérő fiú története, aki helyre akarja zökkenteni az időt. Természetesen nem fog sikerülni neki, és tragikus véget szenved. Sűrű, szövevényes dolgokat csinálok, miközben a borzasztó egyszerűt keresem. De nem tudok egyszerű lenni, mert mindig adódik valami, amit meg kell tekernem, hogy olyan legyen, mint egy Schiele-grafika. Ami biztos: a film egy beteljesült, majd megszűnő szerelemről szól, amelynek köze van a halálhoz.

Írás közben mennyire gyors?

Leírni a történetet: nulla. Az a legkevesebb. Nagyon jó kollégáim vannak. Petrányi Viktóriával és Bíró Yvette-tel írunk közösen. Iszonyatosan jó szellemi közösség a miénk. Légkalapáccsal fúrunk mind a hárman lefelé. De minden egyes ponton, ahol megállunk, hogy „ez jó!”, ott felbukkan egy újabb történet. Mégsem ez a fontos, hanem mindig az a pont, ahol éppen tart a gondolkodás. Az inspiráció a lényeg. Hogy velük érzem magam a legjobban írás közben. Egyedül nem is tudnék írni. Levelezünk, találkozunk, diskurálunk. Azt mondom a Vikinek: „Nem gagyi az a része, hogy…?” Ő meg négy nap múlva szól, hogy „Figyelj, én azt gondolom, hogy…” „Hú, ez nagyon jó!”, mondom én. És máris megkérdezem Yvette-tet, hogy „Na, most erről mi a véleményed?” Mire ő azt írja: „Rendben, de ne felejtsük el, hogy…” És akkor ezt is megbeszéljük. Én ösztönös vagyok, soha nem a végiggondoltság vezet. Ismerem az embereket, akikről filmet készítek. Nem írni nehéz, hanem megtalálni a történetet. Azt felszínre kell hozni valahonnan. Bizonyos értelemben minden film az én történetem, de Viki és Yvette nélkül egyik sem lenne olyan, amilyen. Tehát ők is tökéletesen részei annak, amit csinálok. De Tarr Béla is jófajta kontroll, bár vele nem vagyok enynyire személyes viszonyban, csak nagyon értjük egymás nyelvét.