Mit kezdhetünk az imposztor szindrómával?

Amikor rájövünk arra, hogy mi is érintettek vagyunk
Ha rádöbbenünk, hogy mi is az imposztor szindrómától szenvedünk, az első kérdésünk gyakran az, mit tudunk tenni ellene, hogyan tudunk megszabadulni tőle. A zsigeri reakció általában a takargatás. Leplezni próbáljuk a belső bizonytalanságunkat, és bármit megtennénk, nehogy valaki észrevegye. Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy erősnek, okosnak, hozzáértőnek, mindentudónak látsszunk, akinek minden kérdésre van válasza, és minden problémára tudja a megoldást. De ilyesmi csak a mesében létezik, és ha ezt tűzzük ki célul, csalódni fogunk. Könnyen abba a csapdába eshetünk, hogy azt várjuk, ha majd egyszer csúcsteljesítményt nyújtunk, elmúlik ez a „nem vagyok elég”-érzés. Pedig úgy tűnik, önmagában az Oscar-díj sem oldja meg a problémát. Ki mondta, hogy az imposztor szindróma rossz dolog, és mindenáron meg kell tőle szabadulni? Miért kellene szégyellnünk valami olyat, ami szinte mindenkit érint?

Az imposztor szindróma önmagában se nem jó, se nem rossz
A mi értelmezésünk, hozzáállásunk alapján válik valamilyenné. Fontos, hogyan kezeljük, hiszen fordíthatjuk a saját előnyünkre és hátrányunkra is. Nagy megkönnyebbülést hozhat, ha bevalljuk, ha merünk róla beszélni, akár a munkahelyünkön a kollégáinkkal vagy anyaként a barátnőinkkel. Általában, ha egy valaki megnyílik, utána a többiek is könnyebben felvállalják, hogy hasonlókon mennek keresztül. Így hamar rájövünk, hogy ez egy általános jelenség, semmi abnormális nincs benne, mindenki megtapasztalja az élete során, nem is egyszer. Akkor hat a leginkább negatívan, ha magunkban tartjuk, és nem merünk róla beszélni.
Nem azzal van a gond, ha érezzük az imposztor szindróma jeleit, hanem ha hagyjuk, hogy visszafogjon minket az a hang a fejünkben, ami meg akar győzni, hogy kevesek vagyunk. Ha nem merünk miatta új dolgokba kezdeni, ha rettegünk a hibázástól, és attól, hogy kiderül, mégsem vagyunk annyira jók. Egyébként is, ki dönti el, mikor vagyunk elég jók? A mindennapokban főleg mi magunk. Mi ragasztunk magunkra negatív jelzőket, illetjük magunkat kritikával. Mi fogjuk vissza saját magunkat. Így a megoldás is a mi kezünkben van. Az önmagunkban kételkedés szerencsére nemcsak visszahúzhat, hanem előre is vihet. Arra ösztönözhet, hogy jobbak legyünk, tanuljunk, fejlődjünk, kilépjünk a komfortzónánkból, feszegessük a saját határainkat és korlátainkat.