Mit kezdhetünk az imposztor szindrómával?

Más nézőpont
Nézhetjük úgy is, hogy ha sose kérdőjelezzük meg magunkat, ha sose érezzük magunkat kényelmetlenül, kellemetlenül, akkor az annak a jele, hogy nincsenek új kihívások az életünkben. Ha sose kerülünk olyan helyzetbe, hogy valamit nem tudunk, valaki okosabb vagy jobb nálunk, valami újat kell tanulnunk, akkor nagyon rossz helyen vagyunk. Akkor elkerül minket a fejlődés lehetősége. Sosem fogunk mindent tudni, minden kérdést tökéletesen megválaszolni, minden helyzetet optimálisan kezelni, de ez nem baj. Önmagunk tökéletesítése, hibátlanná tétele egy soha el nem érhető, viszont nagyon frusztráló cél. Ha azonban tanulni, fejlődni, többek (de nem tökéletesek) szeretnénk lenni, azzal előrébb jutunk. És ennek a része az is, hogy elfogadjuk, nincsenek mindenre kész válaszaink, hanem képesek vagyunk kérdezni, megkérdőjelezni régi berögződéseinket, gondolkodási és megoldási mintáinkat. Az egészséges mértékű imposztor szindróma tehát a segítségünkre is lehet, többre, jobb teljesítményre sarkallhat minket. Ha megtanuljuk elfogadni, elismerni önmagunkat, és ezzel párhuzamosan látjuk azt is, hogy miben szeretnénk vagy miben érdemes még fejlődni, az együtt erős alapokat adhat, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat. Ha mindig csak azt nézzük, amiben még nem vagyunk elegek, ha saját magunkat nem tudjuk elismerni, teljesen mindegy, hogy mit teszünk le az asztalra, sosem leszünk elégedettek. Ha viszont minden úgy jó, ahogy van, és nincsenek új céljaink, kihívásaink, akkor könnyen megrekedhetünk.

Mi segít?
Sokat segíthet, ha elismerjük magunkat az apró sikerekért, a jó tulajdonságainkért, az erőfeszítéseinkért. Nem csak a nagy dolgokért, amiket az önéletrajzunkba is beleírhatunk. Gondoljuk át, milyen sokat tettünk, amíg eljutottunk oda, ahol most tartunk.
Ne tekintsük természetesnek vagy lényegtelennek, hogy megbízható, pontos munkaerők vagyunk, képesek vagyunk felelősséget vállalni, jó a humorunk, vagy finom tortát tudunk sütni. Önmagunk elismerése nem egyenlő a nagyképűséggel, önteltséggel, ahogy az alázat sem egyenlő az álszerénységgel. Ahelyett, hogy rossznak, leküzdeni való akadálynak bélyegeznénk az imposztor szindrómát, fogadjuk el, éljünk vele békében. Köszönjük meg neki, hogy megmutatja a fejlődési irányt, és hozzuk ki magunkból a legtöbbet. Így lehet belőle ajándék.