Mit tegyünk depresszió ellen?

Azt tartják, hogy a ma emberét egy hét alatt több információ éri, mint egy száz évvel ezelőtt élt embert egész élete során. Ugyanakkor a száz évvel ezelőtt élt embernek nem volt gyors autója, mobiltelefonja, internetje, nem volt repülő, metró és egy csomó más, amivel időt spórolhatott volna. Egyvalamije azért biztos volt: ideje! A családra, a barátokra, egy jó beszélgetésre. Paradox nem? Iszonyatosan felpörgött a világ és kitermelte magának azokat a betegségeket is, amivel még jobban boldogtalanná tehet. Vannak-e egyáltalán boldog emberek, boldog párok? Őszintén bevallom, nem sok jut eszembe, akire teljes szívvel rámondhatnám. Rengeteg többé kevésbé sérült embert látok magam körül, és persze ez nem fogható egyedül a korunkra, hiszen ugyanígy számít a neveltetés, a habitus és sok más dolog. De gyanítom, hogy száz évvel ezelőtt élt emberünk nem ismerte azt a szót, hogy depresszió. Mára pedig részünkké vált, egy újabb ellentéte lett a boldogság szónak, vagy egy újabb összetevője a boldogtalanságnak.

Volt már olyan érzésük, hogy eleve nem volt kedvük semmihez, és beleértve a mindennapi dolgokat, evés, munka, sportolás, szórakozás? Ez odáig fajulhat, hogy még ahhoz is lusta vagyok, hogy elmenjek a hűtőig, hogy kivegyem a túrórudit, vagy félreálljak tankolni, mert hátha elég lesz még holnapig a benzin. És csak nézek kifelé a fejemből, de nem érzem, hogy bárminek lenne valami értelme. Nem fokozom tovább, bár lehetne.

Én tudom. Ismerik Önök is? Én gyanítom azt is, hogy miért van ez így többnyire. Az embernek óriási stresszt okoz, ha feltorlódnak a befejezetlen ügyei, úgymint félbehagyott mosogatás, fel nem hívott ügyvéd, elhalasztott kínos beszélgetés, nem rendbe rakott szoba, vissza nem fizetett tartozás, halogatott fizetésemelési kérelem, be nem fizetett csekkek, megszakított fogyókúra, le nem zárt kapcsolat, vagy bármi hasonló, amit nem tudunk kipipálni, és az agyunk kis zugában ott van. Ezt tovább rontja, ha az egyes tényezők közül minél több rajtunk kívül álló tényezőn is múlik, vagy ha úgy érezzük. És a depressziót az idézi elő, hogy ezek egyszerre hatnak. (A depresszió szót nyilván nem pszichológiai, hanem hétköznapi értelemben használom. Mert ha külön-külön egyet kiragadnánk, akkor az nem vágna földhöz minket, de ha az”egyszerrecsapnakösszeahullámokafejemfölött érzést érezzük, az már kiölheti belőlünk a boldogságérzés utolsó szikráját is. És ilyenkor úgy érezzük, nem vagyunk képesek semmire. És egy rövid (mondom: rövid) ideig ne is csináljunk semmit. Csak éljük túl! De ha már megérezzük a talpunkkal a tenger fenekét, akkor viszont rugaszkodjunk el erősen és kezdjük el rendbe rakni az életünket. Először is, ha a problémát darabokra szedjük, és megnézzük, hogy életünk egyes területein mely gondok, problémák, befejezetlen dolgok miatt érzünk most így, akkor a megoldást is látjuk. Hiszen a problémamasszára nincs megoldás. De az egyes dolgokra igen. Ezért rendszerezzük őket, nézzük meg melyikért tehetünk és melyikért nem. Amelyikért tehetünk, azért mit. Írjuk le papírra! És azt is, hogy mit teszünk ellene és mikor. És ha van egy listánk erről és egyre több pipa van a sor végén, akkor egyre jobban érezzük magunkat. Ha van olyan tényező, amiért nem tehetünk semmit, akkor azt szép lassan kezdjük elfogadni. És határozzuk el, hogy ha végeztünk a listával, akkor többé nem hagyjuk, hogy így összegyűljenek, hanem mindig cselekedjünk most!