Ne higgyünk Naomi Campbelnek!
Soha véget nem érő vitákat lehet folytatni arról, hogy mi teszi az embert széppé. Léteznek eszközök, amikkel kiemelhetünk, takarhatunk, de a legforróbb miniszoknya sem elég ahhoz, hogy egy boldogtalan embert igazán vonzóvá tegyen.
Nem elhanyagolható a szemek játéka sem. Egy magabiztos, nyitott szempáron szívesen pihentetjük a tekintetünket, kisilabizáljuk a színét, a formáját, akár még gyönyörködünk is benne. A szerelmes szem szinte kacag, és a siker egyéb alfajait élvező emberek tekintetében is van valami nyugalmat árasztó vidámság. Nem úgy nézzük őket, mint egy túlspilázott sztár fotóját, nem azzal a rideg, márvány szépséggel nézünk farkasszemet, ami megcsináltsága miatt nem több, mint egy szabály amit a média állított fel, hanem valós, és pont életszagúsága miatt hitelesen boldog emberekről árulkodó szemeket látunk.
Ha a szépséget úgy fogjuk fel, mint önmagában nem létező, tehát csak mások által megállapított, s így születő emberi tulajdonságot, akkor a napi minimum szükséges 15 percen túl felejtsük el a tükröt, és ne higgyünk Naomi Campbel-nek! Lehet, hogy az életben csak egy kiégett, a kiöregedéshez közeledő manöken – és az ugyebár nem valami vonzó…
Hozzászólás zárolva.