„Ne mutasd a könnyeidet!”- így szól a parancsolat

„Az igazi szeretet pillanatában én-ünk megreped. Vagy más szóval megrendül.

Manapság szégyelljük a könnyeinket. Nem engedjük kicsurranni. De amikor igazán szeretünk, ott érezzük a viszketést a szemhéjunkon; nem sok hiányzik hozzá, hogy „elbőgjük magunkat”.

Sok okból sírhatunk. Lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, a kéjérzettől, de néha még az intenzív szerelemtől is elolvadunk.

Nem szívesen mutatjuk a könnyeinket, mert ebben a rideg világban a gyengeség jelének vélik. Nem divat manapság. Az érzéketlenség a divat, nem az elérzékenyülés. Okos ember nem sír. Gyenge embernek tartják azt, aki megrendül és elsírja magát. „Ne mutasd a könnyeidet!”- így szól a parancsolat…Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellenére sír. Kibuggyan belőle a könny, minden szándéka ellenére, s arcán nem a megkönnyebbülés, hanem a vesztes önuralom görcse látszik…Azért mondjuk, hogy „kiszökött” a könny a szemünkből, mert úgy kell megszöknie, mint fogolynak a sötétzárkából.

Főleg férfiaknak nem szabad sírni, mert az nem férfias.      ………………….

A könny, a megfagyott élet áradása. A határaink oldása. Szeretek, s ettől valami kőszerű keménység fölolvad bennem, s olvadni kezdek.

Ha megfigyeled magad, amikor valakid meghal és gyászolsz, nem a szomorúság csalja a könnyeket a szemedbe, hanem a magára hagyott szeretetérzésed elviselhetetlen fájdalma. „Hol vagy? Hová tűntél szerelmem?!” Csak azt siratjuk, akit szeretünk.

…

Örömünkben is sírunk. A könny misztikus folyadék. A megrendülést csalja a szemedbe.

A szeretet sír az emberben. Az, hogy boldog tőle, vagy épp fordítva: nem tudja elviselni a hiányát.

Néha a gyönyör pillanatában nem látsz a könnyektől.      ……………………

S ha régen nem sírtál már, tudd, hogy igazi, százezer voltos feszültséggel azóta nem szerettél.

Az érett lélek jele a sírni tudás képessége.

Nagyobb dolog, mint a nevetés. Arról nem is szólva, hogy a nevetés is könnyeket csal a szemedbe, ha valódi.

A megrendült ember arcán van valami őszinteség.

Mintha ez lenne az igazi arcunk, a legemberibb: a síró-nevető.”

Forrás:  Müller Péter: Örömkönyv