„Nem akarok 9.999.999 keserű magyarral élni!”
Sokszor azt hiszem, hogy ez valami magyar betegség. Vagy a génjeinkben van kódolva. Hogy folyton irigykedünk másokra, s nem csupán amúgy jópofáskodva, hanem mélyen és igazán. És egyre mélyebbre süllyedünk a kesergésbe.
A problémák, nehézségek megoldásában – mert azok mindig jönnek! – elsősorban saját magunkra támaszkodni.
Nem keseregni, hanem megoldást találni. Akár úgy, hogy állást, vagy partnert változtatunk, akár úgy, hogy bizony eladunk valamit, abból, amit a vásárlási lázban – és az átmeneti jólétben – felhalmoztunk.
Örülni annak, amink van, amit elértünk. Egyedül, vagy családi segítséggel, küzdelmesen, vagy könnyebben – de mi értük el.
Örülni annak – még ha egyre több gond is van velük – hogy még élnek a szüleink.
Örülni a gyerekeink, családtagjaink örömének és sikereinek, élvezni az önfeledt kisgyerekkacajt.
Erőt meríteni minden mosolyból, és apró kedvességből amit kapunk családunktól, barátainktól, nap mint nap.
Nekem is vannak gondjaim.
Én azonban nem cserélnék senkivel.
A mindennapi küzdelmek éppúgy az enyéim, mint a szüleim, a testvérem és családja, a lányom, az unokáim és a barátaim, akikben mindennap találok valami örömtelit, s ha csak órákra is, de kisimulnak a ráncok a homlokomon.
Így remélem, nem leszek egy megkeseredett vénasszony.
S abban is reménykedem – még – hogy mikor igazán öreg leszek, nem 9.999.999 keserű magyarral élek majd egy országban.
Hozzászólás zárolva.