„Nem megölni, csak megetetni akartam a kistesómat!”
Az első gyermek születése gyakran igazi próbatétele a párkapcsolatnak is. Ennél már csak az a nehezebb, ha a meglévő kicsi mellé megérkezik a még kisebb, az új családtag és felforgatja a kialakított rendet és szokásokat, és a család szerkezetét is.
Valós veszélybe kerülhet a kistestvér is, egy pillanat alatt ráejthet valamit, befoghatja az orrát vagy beledughat valamit a szájába, „megetetem” – felkiáltással.
Közben megijed a saját tettétől és annak következményeitől. Nem érti, mi történik benne, vele.
Hiszen tudhatná, mert mondogatták, hogy „jön a kistesó”, mégsem örül. Azt szeretné, ha visszavinnék oda, ahonnan hozták. Szeretné, ha nem lenne, ha minden úgy lehetne, mint korábban volt.
Fantáziájában ott a tudattalan félelem, hogy ő nem volt elég jó és ezért hoztak egy másik gyereket. Jó akar lenni, de ahhoz el kellene vinni, tüntetni az „ellenséget”.
A féltékeny gyerek teste megfeszül, keze ökölbe szorul, arcvonása, tekintete elszánttá válik, dühöt sugároz. Közben gyakran könnyes a szeme és sóvárog a szeretetre, a figyelemre az elveszett édenre.
Gondoljuk el, hogy mit él át a gyermek. Hónapokon keresztül látja, hogy az anyja hasa növekszik. Nézi az ultrahangos képet, mesélik neki, mi történik, képeket mutogatnak, ruhákat, berendezési tárgyakat vesznek…
A cikk további része:
Hozzászólás zárolva.