Népi gyógyítás az Alsó-Garam mentén

Az idős emberek nem szívesen emlékeznek azokra az időkre, amikor orvosi segítség híján házilag, maguk voltak kénytelenek orvosolni könnyebb-súlyosabb egészségi problémáikat, betegségeiket. Ennek oka talán az, hogy adatközlőim gyermek- és ifjúkorában zajlott az első és második világháború, ami számunkra már történelem, de az ő életükre mélyen rányomta a bélyegét.

Nem beszélgetünk a háborúról, s így lassan kinyílnak az emlékezés bugyrai. A falusi embert leleményessége, generációról generációra átöröklött tapasztalatai segítették bajában, betegségében, hiszen a legközelebbi orvos gyakran több kilométernyire fekvő településen volt elérhető. Persze, egy törött lábbal mindenképpen orvoshoz kellett fordulni, és nem volt egyszerű ilyen állapotban hosszasan zötykölődni a szekéren…

Gyermekkoruk legsúlyosabb betegsége, járványa talán a torokgyík volt. Leginkább a gyermekeket sújtotta, és gyakran végződött fulladásos halállal. A betegséget kezdeti stádiumában állítólag eredményesen gyógyították házilag, úgy, hogy a beteggel kendermagolajat, tökmag- vagy napraforgóolajat itattak naponta többször, egy-egy kiskanállal. Mindenki tartott otthon az említett olajak valamelyikéből. Egyrészt gyógyítási célra. (Másrészt savanyított káposzta zamatosabbá tételéhez elengedhetetlennek tartották az említett olajak valamelyikével való ízesítést.) Ahol nem volt olajütőprés, amelyben a magvakból olajat sajtoltak, az emberek nem sajnálták a fáradtságot, több kilométert is megtettek gyalogosan, hátukon cipelve vászonzsákban a magot, a jobb módúak pedig szekéren vitték a sajtolni valót valamelyik szomszédos faluba az olajütősökhöz.

Különös és ritka bőrbetegség volt a Szent Antal tüze. Kipirosodott, megduzzadt az arc, leggyakrabban az orr és környéke. Nagyon fájdalmas, égető érzés volt. Az akkori csatai plébános, nevezett Zelenák tiszteletes, aki 1913-ban került a faluba, nemcsak az emberek lelkét ápolta, de többé-kevésbé a gyógyításhoz is értett. Az ő javaslatára ezt a betegséget pattogatott kukoricával gyógyították: porrá törték, egy kevés vizet kevertek hozzá, az így kapott masszát a beteg arcára kenték, s addig hagyták rajta, amíg meg nem száradt. Ezt a műveletet naponta többször elvégezték. A keverék jól hűsítette az arcot, és igen hatásos volt.