Népi gyógyítás az Alsó-Garam mentén

A Szent Antal tüzéhez hasonló bőrbetegség volt a pokó(pokol)-hólyag. Ezt a sötét duzzanatot vagy hólyagot általában a nem megfelelő lábbeli okozta. Fájó, égető érzés volt, amit nyers, reszelt krumplival hűsítettek mindaddig, míg ki nem fakadt.

A falusi asszonyok otthon szültek. Minden falunak megvolt a maga bábaasszonya. A bábák az 1910-es években Pesten végeztek el egy pár hetes tanfolyamot. Ha a falu valamelyik asszonyánál megindult a szülés, az egyik családtag a bábáért futott, a férj pedig befogott a kocsiba, s valamelyik szomszédos településről orvost hozott a feleségéhez. Mire az orvos megérkezett, a baba többnyire már megszületett, az orvosnak csak rendbe kellett tennie az anyát. Ha a szülés során a csecsemő vagy az anya az életét vesztette, senkit sem hibáztattak a történtekért, elfogadták az isten akaratát.

Előfordult, hogy szülés után az anya melle fájdalmasan megduzzadt, megkeményedett. Köles-lisztből kevert, langyos kovászt raktak a mellére, és bebugyolálták. Ezt a borogatást többször ismételték, közben a tejet kiszívatták a babával, ha kellett, ki is nyomkodták. Ezt mindaddig ismételték, míg a láz el nem múlt.

A két háború közti időben nagyon gyakori, szintén a bőrön észlelhető betegség volt a kelés vagy kilís. Volt, akinek az egész nyakát vagy más testrészét is elborították a kelések. Útifűvel gyógyították oly módon, hogy a frissen szakított növényt megmosták, kissé megtörögették, a kemény, gennyes csomóra helyezték, és vászonnal bekötözték. Az útifű úgymond kiszívta a gennyet a kelésből, elszárította a hátra maradt sebet. Kétféle útifüvet tartottak számon. A hosszúkás, hegyes levelűt és a gömbölyű levelűt. Kelés gyógyítására ez utóbbit használták. A kelés gyógyításának volt egy másik, ritkábban alkalmazott módja is.

A vágott, nyílt sebet szintén fehér borral, ritkábban ecetes vízzel fertőtlenítették. Fertőtlenítés után kisebb sebekre a kéz- vagy lábujjon sós kenyeret rágtak. A sűrű pépet a sebre nyomkodták, azután bekötözték.