NO: a felelősségteljes, hypernormális személyiség

Ettől hypernormális ez az ember, hogy ő tulajdonképpen azért áldozza fel magát (újból leírom: sokszor kéretlenül!), mert önértékelésének ez a másokért tett szolgálat a feltétele. Hogy látva lássák, éljék meg a többiek, amint ő mindent feláldoz, önként és dalolva  lemond bármiről, mindenről, mert neki csak a szolgálat a szent, csak a többiek érdeke a fontos… („Főnök, nekem mindegy, hogy mit vezetek, csak vezethessek” – mondta egyszer egy kollégám  többünk jelenlétében, és nem is értette, miért nézünk rá furcsán.)

Miközben, igen, ahogy ez várható is, időnként viselkedés-zavarok tapasztalhatók emberünknél, amelyek neki is idegenek, érthetetlenek („Doktor úr, ez nem én vagyok…”). Azért csak álljon itt egy kis lista: időnkénti alkoholizálás (és  botrányos megszégyenülés), szexuális aberrációk („No nézd csak, a szent fazék…”), hypochondriázis: ő a képzelt és képzett beteg (aki „vágja” a halálos kór tüneteit…) – és persze és főleg pszichoszomatika:

minden, bármelyik lelki-idegi eredetű testi, működésbeli tünet, zavar, néha betegség is.

            Ezt is új bekezdésben, de zárójel nélkül írom, mert nagyon is idetartozik: ha a betegségek egyenletesen oszlanának meg a 8 osztály tagjai között, akkor osztályonként (8x?=100) 12,5% jutna. (Ha még emlékeznek, kivéve a BC-t, mert ott nemigen van beteg.)

Nos, a Leary és munkatársai által vizsgált összes pszichoszomatikus eset 50%-a (!!) ebbe a kategóriába esett, tehát négyszerese a statisztikailag elvárhatónak.

            S még egy elgondolkoztató adalék: pszichoterápiára kevéssé motíváltak ezek az emberek. Márpedig az ortodox orvosok is elfogadják, hogy a pszichoszomatikus eseteknél gyógyszerrel csak tüneti „eredmények” érhetők el: a pszichés eredet, származás önmagában is pszichoterápiáért kiált (amit legfeljebb a terápia kezdetén érdemes homeopátiával megtámogatni)… De a mi emberünk „nem ér rá” ilyen hókusz-pókuszokra: bekapja marékszám a bogyókat, és megy, hogy tovább áldozza magát felfelé a hálátlanokért…