Személyiség-típusok
Mottó: Senki nem gyömöszölhető bele egyetlen tipológiai dobozba – de mindenki egy ilyen dobozból lóg ki.
Köszöntöm a kedves olvasót – régen találkoztunk. Az új sorozatban – ahogy ígértem – arra törekszem, hogy bemutassam a legkülönbözőbb személyiség-tipológiai rendszereket. Vállalt célom, hogy segítsek az olvasónak megismernie (és így jobban értenie, elfogadnia) önmagát és partnereit (a szó legtágabb értelmében).
A személyiség nagyon sok összetevője közül (hol, mikor, milyen életszituációban él az illető, milyenek a személyközi (interperszonális) kapcsolatai, a testi és a genetikai jellemzői, hajlamai, stb.) első sorban a lelki (érzelmi) és a szellemi (intellektuális) sajátosságokkal foglalkozó tipológiákat mutatom be, éppen azért, mert ezek az összetevők nehezebben vehetők észre, mint a zárójelben felsoroltak.
A tipológia típustant jelent. A legrégibb – leírt – típustan lassan háromezer éves, ami azt bizonyítja, hogy az ember „már a görögök” idejében próbálta könnyíteni helyzetét önmaga és mások megértésében.
Az idéző jel használatát két dolog is indokolja. Az egyik, hogy ez egy kifejezés, beszédfordulat része (hasonlóan a „Már a latinok” kezdetű mondatokhoz), a másik pedig arra utal, hogy itt nem csak az ókori görög birodalomról és kultúráról van szó, hanem arról a korról, amelyet a fentírtak jellemeztek. Hiszen ez idő tájt születhetett az áyurvéda tipológiája is, amely mind a mai napig nagyon hatékony segítséget nyújt az ön- és partnerismerethez.
Az óvatos fogalmazást indokolja, hogy jó okunk van feltételezni: ezek a tipológiák már jóval az írásbeliség előtt létrejöttek. Sokáig szájhagyomány útján terjedtek, miközben csiszolódtak is. A könnyebb „rögzítés” érdekében verses formát öltöttek (hiszen a rím, az időmérték vagy a hangsúly ilyen, a megjegyzést könnyítő szerepet is betölt), s az írás megjelenése után is megőrizték verses formájukat.
(A „pedagógus” szóban ott van a „láb”, a „sétál” gyökere /pédia, lásd: orto- (helyes, igazi, jó -péd). A régi korok tanítója a kertben sétált a tanítványaival, s közben – a mozgás, a járás ritmusát is felhasználva – együtt mondták, memorizálták a megtanulandót.(A „pedagógus” szó etimológiájához hasonlóan „logikátlan” napjainkban a „walkman” szó keletkezése ~sétáló ember, és semmi konkrét utalás rádióra vagy magnóra, főleg nem a kettőre együtt…)
Hozzászólás zárolva.