Szex-Villám-lazítás (második rész)

       Ismerős dolog következik: meghagyva az automatikus üzemmódot, három egymást követő kilégzésnél mondjuk ki gondolatban azt a szót, hogy NYUGALOM. Eközben képzeljük el, hogy kedvenc pihenőhelyünkön tartózkodunk, és egyetlen dolgunk az, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat. Nem baj, ha közben már elmondtuk háromszor a nyugalom szót, pihenjünk. Hagyjuk, hogy legyen, ami lenni akar. Figyeljük a pihenőhelyen észlelhető hangokat, szagokat, színeket. És nem baj, ha nem észlelünk ilyeneket. Néha az óra ketyegését sem hallja az ember, máskor meg nem tudja nem hallani… Ha eszünkbe jut valami, gondoljunk arra, hogy ez a gondolat egy felhő a tudatunk egén, amit ide fújt a szél, de majd el is fújja. Ha a gondolat makacsul újra és újra elénk áll, jusson eszükbe, hogy ez nagyon fontos lehet a számunkra, azért nem távozik, és ígérjük meg, hogy foglalkozni fogunk vele, ha befejeztük a gyakorlatot. Ha nem feledkezünk meg erről, és a gyakorlat után tényleg felidézzük magunk elé a témát, a tudatunk meg fogja szokni, hogy tartjuk a szavunkat,  és azt is, hogy amikor pihenünk, akkor ő is tegye azt nyugodtan, mert pihenés után mi hívjuk őt.

      Konstatálva, hogy mennyire nyugodtak vagyunk itt, a kedvenc pihenőhelyünkön,  irányítsuk figyelmünket ismét a kilégzésre (ami, ugye, magától történik). Közben gondoljunk arra, hogy az egész testünk ólomsúlyú, mozdíthatatlanul nehéz, talán nem is érezzük már az egészet (mint elalvás előtt), és a következő három kilégzésnél mondjuk azt gondolatban, hogy NEHÉZ. Nem árt, ha az eszünkkel tudjuk, hogy a nehéz élmény hatására csökken izmainkban is így agyunkban is a feszültség – de a figyelmünk csak a nehéz érzésére irányuljon, vegyük észre pl. ha egyik karunk nehezebb, mint a másik, vagy ha a lábainkat már egyáltalán nem érezzük, míg a felsőtestünkről még van visszajelzésünk. Mindent fogadjunk el úgy, ahogy van. Megkérdezhetjük magunktól gondolatban pl. hogy a tenyerünk felfelé néz, vagy lefelé. Ha azonnal érezzük, hogy persze, hogy lefelé, hisz úgy tettük le, és érezni is, hogy úgy van, akkor egy (képzeletbeli!) bölcs mosollyal nyugtázzuk, hogy van itt még lehetőség a további elnehezedésre… Ha viszont azt érezzük, hogy ki tudja, hogy van a kezünk, vagy, hogy van egyáltalán tenyér errefelé, akkor különösen ügyeljünk arra, hogy büszke mosolyunk is csak képzeletbeli legyen – egy igazi mosoly ugyanis, mint tudjuk, izomtónust tételez fel…