Túl nagy a mellem, szenvedek!
Aki az átlagnak megfelelő korban kezd el serdülni, az el sem tudja képzelni, milyen kellemetlen ezzel problémával évekkel korábban vagy évekkel később szembesülni, ahhoz képest, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Azok a fiúk, akik az átlagosnál hamarabb érnek, fesztelenebbek, szemben későn érő társaikkal, akik szorongásukból kifolyólag önbizalomhiánnyal küszködnek.
Ez a különbség megmarad felnőttkorukban is, csak éppen megfordul: a későn érő fiúk nyitottá válnak, humorérzékük fejlettebb, korán érő társaik viszont pszichológiailag ridegebb, konvencionális felnőttekké válnak, de vezetői szerepek betöltésére kiválóan alkalmasak lesznek (csak úgy, mint a későn érő lányok).
Persze sok szülő banálisnak tartja csemetéje kamaszkori szorongásait túl nagy melle, vagy dörmögő és elcsukló hangjával kapcsolatban, pedig ha belegondolunk, a felnőttek világa is hasonló.
Próbálunk mércéknek, irányzatoknak, az átlagnak (az átlagon felülinek) megfelelni, kisebb-nagyobb sikerrel. Érthető hát az a harc is, amely a későn és korán érő fiatalok között folyik.
A szülőknek bele kellene élniük magukat gyermekük problémájába. Néha a saját élmények megosztása is segítség lehet. S kiderül, a gyerek is ugyanazt a kálváriát járja végig, mint annak idején apja, vagy anyja. Csak ehhez le kell ülni beszélgetni…
Atkinson, R.L., R.C. Atkinson, E.E. Smith, D.J. Bem és S. Nolen-Hoeksema: Pszichológia című könyvének felhasználásával.
Hozzászólás zárolva.