Vagina Monológok?

"Mit viselne  a vaginád, ha felöltözne?" – Nem gondolom magamat fantáziátlan embernek, de azt hiszem, menthetetlenül megkukulnék, ha valaki élőben ezt a kérdést szegezné nekem.

Pedig A Vagina monológok tanulsága szerint még egy 5 éves kislány is pontosan tudja, hogy a vaginája magas szárú, piros tornacipőben és hátrafordított baseball sapeszben nyomulna, ha tehetné, és csak a t-vel és v-vel kezdődő szavakat ejtené ki, mint például "viola" vagy "teknős".

Lehet, hogy valamit nem jól csinálok? Valóban az lenne a normális, ha személyiségként, egyénként gondolnék "arra", ott lent?

Érdekes, két ember kapcsolatáról beszélve készséggel elismerjük, hogy léteznek csak testi és léteznek csupán plátói viszonyok, meg az a szerencsés helyzet, amikor e kettő egybevág. És arra sosem gondolunk, hogy ez a megkülönböztetés az önmagunkkal való viszonyra is igaz.

 Vannak olyan testrészeink, amelyekkel nap mint nap nyíltan, szemérmetlenül tapogatózva foglalkozunk, mint a hajunk és az arcunk. Vagy olyan testrészeink, amelyeket megszemélyesítünk, és amelyekkel vállaljuk az azonosulást. Lásd az efféle szállóigéket: "jól csak a szívével lát az ember", "az eszemre hallgassak vagy a szívemre".

És aztán van az a testrészünk, amellyel csak együtt élünk fizikailag, de nyíltan nem beszélünk róla és Isten ments, hogy magunkat hangosan kimondva azonosítsuk vele!

Ahogy olvastam A Vagina Monológokat, az első reakcióm nekem is valamiféle "józan" védekezés volt: azért a női genitália hatalmáról írni egyvégtében, több mint 100 oldalon át, ez azért tömény. De nem lehetett magam kivonni a hatása alól. Az életem párbeszédbe kezdett a könyvvel.

Oldalról oldalra a saját történeteim, anyám története és nagyanyám története tolult föl bennem, részleteiben. Dereng, ahogy 13 évesen, titkon magamtól undorodva, de azért hetykén odaállok a tesitanárom elé és önelégült arccal közlöm, hogy ezen az órán bizony a kispadon ülök majd. Sőt mi több, minden hónapban legalább 2 órán át lógatom majd a lábam.