Visszahívta Bécs, újra övé a trón

Csajkovszkij szerepében, Ivan Cavallari koreográfiájában mit élvez a legjobban?

Jó a darab, érdekesen tálalja Csajkovszkij életét. Meg is mozgatta rendesen az osztrákok fantáziáját. Bécs konzervatív város, éppen ezért sokan a földbe döngölték az előadást, a másik tábor viszont az egekig dicsérte. A középkorú zeneszerző tekint benne vissza egykori önmagára, őszintén szól beteljesült és plátói szerelméről, a cári család iránti érzelmeiről, a halálfélelméről. Apu azt mondta: annak ellenére, hogy ő a klasszikus balett híve, őt abszolút lekötötte. Az első felvonásban alig hagyom el a színpadot, a másodikban a közepénél meghalok. Az élet nagyot változott, a szerelmek már nem a kávéházakban, hanem az interneten születnek, Csajkovszkij zenéje viszont örök – ez jön le a darabból. Én magam is nagyon szeretem az ő muzsikáját. Nekem etalon. Gyerekkoromban, ha meghallottam a zenéjét, felugrottam az asztaltól, és táncra perdültem. Ma, ha ülök a volán mögött, és Csajkovszkijt sugároz a rádió, olyan erővel törnek fel bennem az érzelmek, a mozdulatok, hogy pillanatok alatt megjelenik rajtam az első izzadságcsepp. De Prokofjev és Hacsaturján zenéjével is így vagyok. Az is azonnal visszahozza a régmúlt képeket, szituációkat, valamelyik színház illatát. Ha Anyegint táncolom, az meg mély sebeket vág bennem. Valósággal feldúlja a lelkemet. Az egy örökzöld történet. Hozzám amúgy is közel állnak az oroszok. Hatalmas lelkük van. Sok dologban máshogy gondolkoznak, mint mi, lehet, hogy nem is értjük egymást, viszont nagyon tudnak szeretni.

Nem véletlen hát, hogy Anna a párja.

Akárhol járok is a világban, oroszokkal táncolni nekem mindig egyfajta plusz élmény. Érzem a lelki hullámaikat. Pillanatok alatt egymásra hangolódunk. Annához már évek kötnek. Sokat ért magyarul. Már nem is beszélhetek csúnyán előtte, mert rám szól, hogy fegyelmezzem magam. Hihetetlenül jó nyelvérzéke van. Angolul jól megértjük egymást, én mégis mindig az oroszt erőltetem, hogy többet tudjak, ő pedig küzd a magyarral. Ha makogok, kijavít. Érzi, mit akarok mondani. Általánosban én sem szerettem az orosz nyelvet. Aztán ahogy egyre többet tudtam az országról, az emberek is egyre jobban érdekeltek, s mivel gyakran hívtak táncolni, a nyelvet is kezdtem elsajátítani. Nyáron Altájban jártam. Nagyon szeretem a természetet. Mivel Anna novoszibirszki, csak évad végén, nyáron tud hazamenni. Én meg utánarepültem. Körülnéztem Szibéria kellős közepén, ahol még érintetlen a táj. Pár óra kocsival Novoszibirszktől, és már bent is vagy a szibériai sűrűben. Ott olyan távolságok vannak, hogy a magamfajta ember azt mondja: „Jézusom, ez itt már életveszélyes!” Óriási túrára vállalkoztunk. Anna nevelőapukája díszkovács és restaurátor, múzeumoknak dolgozik, mindemellett azonban túravezető is. Ő vitt el bennünket Altájba. Tíz óra busszal, aztán gyalog, festői hegyek között, kajával megpakolt hátizsákot cipelve. Aludtam én már szabad ég alatt, meg sátorban is nemegyszer, de ez most más volt. Figyelmeztettek, hogy ne pakoljam meg a hátizsákot, mert nehéz lesz, én viszont úgy gondoltam: az a biztos, ami tuti. Nehogy már éhezzünk! Vizet nem kellett vinni, arrafelé olyan tiszták a patakok, hogy nyugodtan ihatsz belőlük. Vagy szedsz egy kis erdei gyümölcsöt, mindenféle finom bogyót, ami tele van vitaminnal – városban ilyet nem vehetsz! A mocsaras vidéken helybéli őslakosok vittek át bennünket, lóháton. Sziklákat másztunk, folyókon keltünk át, igazi nagy, boldogságos kaland volt ez számomra. Hálózsákban aludtunk, a földön. Amikor felébredtünk, minden fehér volt a dértől. Augusztusban! Tüzet raktunk, kását melegítettünk, teát ittunk, megszárítkoztunk, pakoltunk és mentünk tovább. Olyan helyekre keveredtünk el, ahol a civilizációnak a nyomát sem láttuk, az ott élő embereknek viszont szívük-lelkük van, az utolsó falat kenyerüket is képesek megfelezni veled. Öt nap alatt 120 kilométert tettünk meg gyalog. Az első 40 kilométer után annyira elfáradtam, hogy hidegrázós görcsöt kaptam. Este nyolckor eldőltem, mint a bot, de reggel hétkor már mentünk is tovább.