„Csak az idióta szülő pofozza a gyerekét…!?”

Szokásos szeptemberi életkép.

Az egyik pöttöm azért küszködik a könnyeivel, mert még nem tudja mi vár rá; a másik meg azért kapaszkodik az anyjába, mert nagyon is jól ismeri a kapun túli életet.
Mindig azt gondoljuk, jól felkészítettük rá. Megtesszük újra és újra nagyon okosan, hogy minél zökkenőmentesebb legyen az átállás.

Ennek ellenére nem múlnak az álmatlan éjszakák, nem szűnnek a gyomorgörcsök, gyakoribbak a hasmenések és a hőemelkedések. Stresszel a gyerek, fél az iskolától.

A türelmesebb szülő órákig őrzi és vigasztalja csemetéjét, ha lehetne, egész nap mellette ülne…

A másik véglet, aki tehetetlenségében és idegességében kegyetlenül „kilöki” az autóból, és néhány kemény szó és pofon kíséretében betuszkolja a rettegett építménybe.

Az elmúlt napokban az utóbbira is láttam brutális példát. Szemtanúja voltam jó néhány szülővel együtt.

Az anya már késésben volt, szaladt volna a buszra, a gyerek pedig torkaszakadtából ordított. Húzták-vonták egymást és valahogy sehogy sem sikerült az elszakadás. Főleg a kis könnyáztatta másodikos ragaszkodása miatt. Az öt perces „cirkuszi műsort” az ideges anya két nagy pofonnal zárta le, és a „nem jövök érted délután se, ha hisztizel” felkiáltással fejezte be. Szerencsére a tanító néni is a kapuhoz ért, és néhány csendes szóval, simogatással, lassan beterelte a szipogó gyereket. Talán már nem is az iskola épülete, hanem annak tudata okozott fájdalmat, hogy az anyja felpofozta, és örökre elhagyta…

Persze nem maradt „kommentár” nélkül a jelenet. Megoszlottak a vélemények a szemtanúk között. Rögtön gyors és felettébb zajos eszmecsere zajlott a pofonok és a verés szükségességét illetően:

„Én azt mondom, soha nem kell pofon vágni a gyereket. A pofon eleve megalázó. Aki a saját gyerekét megalázza, arról mit is gondoljunk! Minden fizikai bántalmazás a gyerekkel szemben, saját csődünk és gyengeségünk, idiotizmusunk bizonyítása.” – okoskodott az egyik fiatal apuka.