Inkább légy egyedül, mint egy rossz kapcsolatban!

Adott a szituáció. Többéves, többszakításos kapcsolatot követően végre le akarjuk zárni a dolgot végleg és új életet kezdeni, új vizekre hajózni. Prédák lettünk, már megint. A ragadozók egyből megérzik a változást, a nyitottságot és a „most egy kis időre van szükségem” mondat pedig sok esetben csak erősíti a vadászösztönt és akarva akaratlanul érdekesebbé, titokzatosabbá tesz minket. Telefonok, beszélgetések, majd nem is vesszük észre, hogy ez már egy új randi.

Nem bírom elfelejteni…
Minden reakcióban, arcrándulásban, mosolyban és nevetésben az elmúlt évek alatt megszokottakat keressük, hasonlítgatunk. Szépen, ügyesen kommunikálva „már túl vagyok rajta” mondatokkal hitegetjük magunkat és a környezetünkben lévőket. Jól érezzük magunkat, igaz, de mindenképp érdemes minél hamarabb megkülönböztetnünk a barátságot a kapcsolattól, a kapcsolatot pedig a pótcselekvéstől. Ha ezt nem tesszük, félreértések közepette kezdhetünk olyan ballépések sorozatába, melyek végső kimenetele a „csak nővel ne kezdjen az ember”, vagy „az élet egy nemi úton terjedő halálos betegség” világnézet kialakulása lehet. „Na jó, aludjon itt, na jó, legyen, látom, hogy boldog, aranyos, hozott ajándékot” stb… Ezek a mondatok már rég azt a pillanatot jelzik, amikor lépnünk kell. Minél később tesszük, annál nagyobb fájdalmat okozunk a másiknak és igazából csak vesztegetjük egymás idejét.

Legyünk már őszinték!
Nem működött, halmozódtak a problémák, egyre gyakoribban lettek a nézeteltérések. Ne várjuk meg amíg eljut a dolog az utálatig! Lépnünk kell, hiába szeretjük még akármennyire is, nehéz ámde nagyon bölcs döntést kell hoznunk. Ki kell dobni egy kartondobozt az ajtón. Létezik egy nézet, mely szerint az élet, karrier és a tapasztalat ugyanis leginkább egy egyénenként különböző hosszúságú, különböző számú ajtóval teli folyosóhoz hasonlítható, melybe születésünkkor az egyik felén belépünk és az itt található ajtókba benyitva haladunk előre. Belépünk, újabb, kisebb folyosókon találjuk magunkat, körülnézünk, majd visszatérünk a főérre. Tesszük ezt egészen odáig, amíg el nem jutunk a főér utolsó ajtajához (az utolsó ajtó kapcsán kezdhetnénk bele abba, hogy mi az élet értelme, de ezt inkább nem vállaljuk). Mindezt – akármennyire is társas lények vagyunk – egyedül tesszük, az élmények, emberek, kapcsolatok mind-mind egy-egy kisebb-nagyobb kartondobozként jönnek ki velünk a kis ajtón, a mi saját indivídumunkba beépülve. Igen ám, de ahogy kihozunk egy ajtón egy kartondobozt a főfolyosóra, az ott bizony bent marad. Ahogy mozgunk ajtóról ajtóra egyre több a doboz és elérkezik az a pont, amikor már nem tudunk több ajtó mögé benézni, nem férünk el az összegyűjtött dobozoktól. Ilyenkor az élményeket, kapcsolatokat jelképező dobozokat elkezdhetjük ugyan összenyomni, préselni, megcsonkítani, de nem sokkal egyszerűbb ezeket kitenni a legközelebbi ajtón?