Igazi világpolgár, New York és Budapest az otthona, miközben Németországban forgat filmekben. Saját bevallása szerint, életútját a véletlen lehetőségek alakították, ő elfogadta őket és mindent megtett, hogy a legtöbbet hozza ki belőlük. Marozsán Erika megszokta a változásokat, de azért néha nosztalgikus hangulatban elgondolkodik azon, mi lett volna, ha…
Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, mi volt az első helyzet, amikor nem az történt, amit szerettél volna? Mennyire vésődött be ez az emlék az agyadba?
Nagyon kicsi városban, Újfehértón születtem egy nagy családban. Papámék 11-en voltak testvérek. Nem tudom, miért, de egész gyerekkoromban végig elvágyódtam innen. Azt hiszem, hároméves lehettem, amikor először keresztül autóztunk Budapesten és akkor hirtelen rádöbbentem arra, hogy a nagyváros nekem sokkal jobban tetszik, mint a vidéki üres utcák, az éjszakai csöndek. A nagypapám erdélyi származású volt, benne is megvolt az örök elvágyódás vissza a havasokba, Székelyföldre. Az anyai ágon nagypolgári család vagyunk, a család egy része Debrecenbe került, került, akik maradtak, náluk is érezhető volt a menni akarás.
Te mikor léptél a tettek mezejére és a vágyódás helyett megvalósítottad a változást?
10 évesen felvételiztem a budapesti Balett Intézetbe, de elsőre nem vettek fel. Akkor még úgy mentem a felvételi vizsgára, hogy egyáltalán nem tanultam táncolni, egyszerűen csak hallottunk arról, hogy van felvételi. A kudarcot úgy éltem meg, hogy teljes gőzzel elkezdtem balettozni, fejlesztettem magam és a következő évben sikerült a vizsgám, felkerültem Budapestre. A gyerekkori álmom egy csapásra teljesült, elkerültem otthonról, ha nem is úgy, ahogy elképzeltem. Nagyon sok nehézséggel járt ez a változás, kollégiumban laktam 11 évesen, sokszor éreztem magam egyedül.
A családodban sokan elvágyódtak, de a valóságban mennyire volt jelen a változás az életetekben? Milyen példákat láttál otthon arról, hogyan kell alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez?
Anyukám modern nőnek számított akkoriban, az első nő volt a családjában, aki főiskolát végzett, kézilabdázott és 25 évesen megkapott egy gazdasági vezető állást. Már akkor sejteni lehetett, hogy innen fog nyugdíjba menni. A családban mindenki bekerült egy pici körbe, azt láttam, hogy ezt a helyzetet ők kisebb belső harcokkal elfogadták és nem nagyon akartak kitörni onnan. Az én életem nagyléptékű változtatásai számukra teljesen felfoghatatlan. Nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy valaki ennyiféle irányba keresgél. Gyerekként elmegy Budapestre a Balett Intézetbe, aztán a Színművészeti Főiskolára, majd Németországban kezd el színészkedni filmekben, utána Amerikában Los Angeles-ben próbál szerencsét, majd New Yorkba költözik. Ez túl sok nekik.
Térjünk vissza az érettségi idejére. Az lett belőled, amit a pályaválasztáskor az érettségi idején elterveztél?
A Balett Intézet érettségije nem ugyan azt jelentette, mint egy normál gimnazista esetében, aki komoly egyetemre, főiskolára felvételizik utána és keresi a helyét az életben. Nálunk 10-11 éves korunkban eldőlt, hogy balettosok leszünk, az érettségi után mindenki a tánccal foglalkozott. Nálam annyiban volt ez más, hogy egy évvel az érettségi után jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára és elkanyarodtam az útról, ami az Operaház színpadára vezetett volna.
Elvégezted a Színművészeti Főiskolát, egyből egy pesti színházi szerződéssel indult a színészi karriered. Mi késztettet arra, hogy innen tovább lépj Németország irányába?
A véletlennek mindig nagy szerepe volt az életem fontosabb váltásaiban. Amikor lediplomáztam, több budapesti színháztól is kaptam ajánlatot, végül az Új Színházat választottam, amit akkoriban Székely Gábor vezetett. Négy évet töltöttem ott, amikor megkaptam a Szomorú vasárnap című film főszerepét. Ez nyitotta meg előttem az utat Németország felé. Vége lett a szerződésemnek az Új Színházban, még egy-két évre félállásban leszerződtem Kaposvárra, de egyre többször mentem ki forgatni külföldre. Végül már nem tudtak leegyeztetni, ezért ott kellett hagynom a színházat. Nem szándékosan, előre megfontolva léptem meg ezeket a változásokat, a lehetőségek sodortak maguktól a változás útjára. Nagyon kicsit volt nekem részem bennük. Csak annyiban, hogy elfogadtam ezeket a lehetőségeket. Tettem érte, hogy valóban működjenek, megtanultam nagyon jól németül, sokat dolgoztam azon, hogy a német szakma is elfogadjon és próbáltam Budapesten is valamennyire megtartani a színészi státuszomat.
Az, hogy kiköltöztél Amerikába, szintén csak egy jó lehetőség volt?
Ezt is a véletlennek köszönhettem. A Szomorú vasárnapot meghívták Los Angelesbe, egy nagy bemutató körutat szerveztek neki. Ennek köszönhetően egy amerikai ügynökség leszerződtetett egy évre. Egy éves ottlétet biztosítottak nekem, Biztosítottak nekem, fizették a szállást, autót, ellátást és megpróbáltak a szakmával megismertetni. New Yorkba a férjem miatt kerültünk, ő fotográfus és kapott egy nagyon jó munkaajánlatot. Később elváltunk a férjemmel, az én döntésem volt, hogy a lányommal New Yorkban maradjunk. Filmekben, elsősorban Németországban dolgozom az utóbbi években, New Yorkból is el tudok menni a forgatásokra. Nagyon szeretem ezt a várost, a gyerekemnek is jó, ha a szülei egy városban élnek.
Ennyi változás az életedben megedzhetett már téged. Ezek szerint, jól viseled a változásokat.
Néha arra gondolok, vajon teljesebb lett volna-e az életem, ha egyhelyben maradok. Az utóbbi években nosztalgiával gondolok arra is, mi lett volna, ha a balett mellett maradok és balett-táncosként élem az életemet. Az vigasztal, ha nem tettem volna meg ezeket a lépéseket, akkor is maradt volna bennem valami nosztalgikus hiányérzet. Amikor az ember abba a korba ér, amikor elkezd visszapillantani, teljesen természetes, hogy elkezd dilemmázni a döntéseken. A felgyorsult világunkban nagyon sokat reflektálunk önmagunkra.
Mit tanítasz a gyerekednek a változásról? Hogyan neveled őt, hogy rugalmasan kezelje az új helyzeteket?
A gyerekemnek extra nehéz helyzete van, hiszen két országban van otthon. Magyarországot is ugyanúgy a hazájának tekinti, mint New Yorkot. Felnőttként számára még erősebb dilemma lesz, hogy ki is ő, hol van otthona, a valódi helye a világban.
A kozmopolita életforma az embereket nagyon hasonlóvá teszi, ugyanakkor az önmagukról kialakított képpel kapcsolatban nagyon bizonytalanná válnak. Az elmúlt 15 évben olyan sebességgel rohan a világ valami teljesen új irányba, ami mindannyiunkat megijeszt.
A magánéleti mélyponton, a konfliktusos emberi kapcsolatokban hogyan tudtad túltenni magadat? Kértél ebben valaha segítséget?
Eddig még nem jártam pszichológusnál, mindig csak tervezem, hogy veszek egy nagy levegőt és keresek segítséget az életem nagy kérdéseinek megoldásához. A válásom óta egyedül vagyok, hirtelen úgy éreztem, hogy rám szakadt a világ. Kardinális kérdésekben kell egyedül döntenem, a gyerekneveléstől kezdve a szakmai kérdésekig, amelyekkel nem mindig tudok egyedül megbirkózni. Úgyhogy hamarosan rá kell vennem magam, hogy kérjek szakmai segítséget. Fantasztikus dolog, hogy ma már lehet segítséget kérni, mindenkit bátorítok erre.
Hogyan kezeled az idő múlást? Hiszen ez is egyfajta változás.
Attól függ, hogy a hármas egységet – gyerek, család és szakma – hogyan tudom egyensúlyba tartani. Amikor úgy érzem, hogy minden a helyén van, egyáltalán nem érdekel a kor, az sem, hogy nem vagyok már annyira fiatal. Sőt azt érzem, hogy a születésnapjaim egyre szenzációsabbak. Kicsit sem érzem valami elvesztését, sokkal inkább azt tapasztalom, hogy rengeteg mindet kapok, megértek. A legkisebb dolgoknak is elementárisan tudok örülni.
Hogyan élted meg a Covid járványt? Hozott valami változást az életedben?
Mint mindenkit, engem is lebénított ez a háborús élmény, amit mindannyian átéltünk. A bezártság, a félelem, az aggódás iszonyatosan hosszúnak tűntek. Nagyon érdekes, amint feloldották a lezárásokat, azonnal elfelejtettünk mindent. Egy másodperc alatt magunk mögött hagytuk a múltat. A túlélési ösztön és az alkalmazkodóképesség hihetetlenül erős az emberekben. Nem mondom, hogy a sebek nem maradnak meg egy életre bennünk, de nem kapargatjuk őket minden nap.
Most, hogy megtörtént a nyitás, milyen új lehetőségek jönnek szembe veled?
Nyáron egy német televíziós romantikus komédiában forgattam hat hétig Krétán csodálatos környezetben. Így aztán tényleg könnyű volt elfelejteni a pandémia nehézségeit. Életem legcsodálatosabb időszaka volt. Szeptemberben kezdek forgatni egy nagy mozifilmben Bécsben, a forgatás hét hétig tart majd, szintén fantasztikus helyszíneken. Nem panaszkodhatom, a pandémia utózöngéje nálam a munkámban a lehető legtökéletesebb.
Ezt is olvasd el a B-terv rovatból
Már megtanultam a jót is élvezni- Rezes Judit a változásról
