Amikor repülők csapódtak a World Trade Centerbe – szubjektív megemlékezés

Eileen rémülten hívta Seant, hogy megtudja, idejében elhagyta-e az épületet. De a hálózat összeomlott, senkit se tudott elérni. Tébolyultan indult dél felé, de mire odaért volna, a körzetet már lezárták. Az anya semmit se tudott két fiáról … Michael este került elő, addig testvérét kereste. Senki se tudta, hogy sikerült-e kijönnie, mielőtt a torony összedőlt.

Másnap tízezrek bolyongtak kétségbeesetten az utcákon, kezükben fényképekkel, egymástól kérdezgetve: láttad őt? Eileen családja kis plakátot szerkesztett Seanról és mindenhova kiragasztgatták. Hetekig járták a kórházakat, ideiglenes kezelőket kétségbeesetten keresve őt, mert mindig jött valahonnan egy pozitív hír, hogy valaki megtalálta a szerettét, aki amnéziás lett, vagy kómában volt..

Eilleen ezen a ponton kis szünetet tartott és ezt mondta:

November 10-én adtuk fel. Seant soha többé nem láttuk.”

Sokkoló volt a mondat, mert Eileen olyan derűs volt végig, és mindig jelen időben beszélt Seanról, mintha élne. Az egész csoport sírt. Eileen nem. Így folytatta:
„Az öt gyerekemtől 7 unokám van és szeptember 11. után, minden baba megkapta a Sean nevet is – függetlenül attól, hogy fiú, vagy lány (Amerikában egyébként is minden név unisex). Sean imádott minden sportot, de főleg baseballozni, ezért létrehoztunk egy alapítványt, aminek keretén belül szegény sorsú gyerekeket viszünk sportolni. Ez a Sean Thomas Lugano alapítvány. Ilyen módon a fiam ma is sokat ad a világnak. Köszönöm, hogy meghallgattátok a történetem arról a napról, a családomról, a hazámról”.

Amikor elbúcsúztam tőle, elmondtam neki, mennyire megrázó volt őt hallgatni és el se tudtam volna képzelni, hogy nem happy end lesz a történet vége. Ő így felelt: „Ezek szerint te nem tudtad, hogy minden túravezető áldozat hozzátartozója … Ez egy misszió számunkra. Talán furcsa lehet, de én így tartom életben őt, hogy mesélek róla. Tudod, nekem 5 gyerekem van…”