Bach és James Bond egy orgonán
Rákász Gergely 15 évesen, az ország legfiatalabb koncertorgonistájaként adta első hangversenyét. Látványkoncertjeivel új műfajt teremtett, tízezrekhez hozta közel a klasszikus zenét és a orgonát. Fellépésein nemcsak a játékával, de a zeneirodalomból vett érdekes háttértörténetekkel is szórakoztatja a közönségét. A Covid utáni bezártságból kiszabadulva, a tatai Eszterházy kastélyban találkozott újra személyesen a hallgatósággal. Ez volt a Lords of the Organ „CASTLE EDITION” koncertsorozat első állomása.
Annak idején, a hangszerválasztásnál, hogy került a képbe nálad az orgona?
Polgári család volt a miénk. Rengeteg könyvvel, művészbarátokkal. Édesapám zongorázott, énekelt, kórust vezetett, orgonált, anya hegedült, énekelt. Sokszor arra jöttem haza az iskolából, hogy húsz ember van a nappaliban és próbálnak valamilyen kórusfellépésre. Előbb ismertem Mozartot, mint Madonnát. Én voltam a „hülyegyerek” az iskolai partikon, nem tudtam, hogy mire táncolnak a többiek. Aztán egy családi kirándulás alkalmával meghallottam az esztergomi bazilika orgonáját. Az valami fantasztikusan gyönyörű volt! Megbabonázva kérdeztem anyut: ez micsoda? Mondta, hogy hát tudod, apa is ilyenen játszik. Kipróbáltam a kis templom pici orgonáját, amin apa játszott. Azóta is többször gondolkodom rajta, hogy vajon én választottam-e az orgonát, vagy az orgona választott engem? Később, Baróti István tanítványaként már tudtam, hogy ez nem egy múló szerelem. Az orgona egy magányos farkas hangszer, és nekem ez lelkialkatba vág. Szeretek egyedül elbíbelődni a próbateremben. Szeretem, hogy nem kell várni más művészre, izgulni azon, hogy megtanulta-e a saját szólamát, ivott-e előző nap vagy nem, pont olyan precízen gondolja-e a játékot, mint én, vagy nem. Szeretem ezt az alkotó magányt, ami hónapokig tart, és aztán boldoggá tesz, hogy mindezt odaadhatom a közönségnek.
A lelkialkatról jut eszembe, vonzó külsejű muzsikusok óriási nemzetközi karriert csináltak, hogy csak Stjepan Hauser csellóművészt, vagy Jonas Kauffmann operaénekest említsem. Te hogyan értékeled, a fizikai adottságaid hozzátesznek a népszerűségedhez?
Ha elviccelném a választ, azt mondanám, hogy a stábnak segít, könnyebben eladják a koncerteket. De komolyan, az én helyzetemen nem sokat könnyít. Nézd, a rajongás az első pár évben borzasztó jól esik az embernek. Egy idő után meg terhessé válik. Ezt lehet tapintattal kezelni. Viszont egy rajongónak nem lehet kérdést feltenni, mert nem ad rá objektív választ. Azt a jó kritikusnak lehet föltenni, aki ért a zenéhez. Fontos, hogy a közönség mit mond, de mégsem irányíthatja a közönség a koncertet. Az építő kritika segít egyensúlyban tartani a produkciót.
Említetted, hogy fontos neked a régmúlt értékeinek megőrzése. Miért viszel mégis mindig valami csavart a produkcióidba?
Azért, mert önmagában a hagyomány nem elég. Élővé kell tenni. Ez a lényege minden művészetnek, hogy minden nap megéljünk, mert ha megéljük, más emberek leszünk. Ezért találtunk ki a Lords of the Organ „CASTLE EDITION” koncerteknek egy keretjátékot. Barokk jelmezes hölgyek fogadják a látogatót, akik így visszaröpülnek az időben. Cirkuszművészek produkciója kelti életre a kastélykertek szobrait. A zenei programban is akadnak különlegességek. Játszom például Szűcs Apor szerzeményét, aki az én ötletem alapján, Bach D-moll toccata és fugáját és a James Bond filmek ikonikus zenei motívumait gyúrta össze. Utóbbit, bár könnyednek tűnik, egy évig gyakoroltam, mire közönség elé álltam vele. Kell a csavar, mert nem 300 évvel ezelőtt élünk. Haa hagyományból indulunk ki és megérkezünk a mába, sokkal több embert tudunk megszólítani és közelebb vinni az orgonamuzsikához.
Hozzászólás zárolva.