Ede bácsi magára ölti a barlangász felszerelést

Kellner Eduárd, a családban csak mindenki Ede bácsija szerette a tütüt. Gyere kislányom, mondta, ülj ide az ölembe, apu most úgy szeret téged, iszik egy pohár bort az egészségedre, és már töltött is a jóféle Arad-hegyaljai vörösből, zengett a simándi ház, elindult a jókedv, hogy majd éjfélkor rácsavarodva a légypapírra, beszakítsa a plafont is. Ilyenkor meghajoltak a mestergerendák, a szoba sarkai kiegyenesedtek, éktelen sercegésbe kezdett a lámpás kanóca, füstölt és kormozott, pattant az üveg, spriccelt a petróleum, a mulatozók pedig csak úgy meredtek maguk elé, mintha valóban mindez meg is történt volna.

Pedig dehogy, csak elindult a belső vetítő, a mozigépész csak úgy kapkodott a filmszalag után. A perforált anyag sokszor alaposan fel is sértette a mester finom ujjait; a cellulózról lehulló vércseppek még most is ott éktelenkednek a konyha döngölt padlóján, a homok és tehénürülék egyvelege képtelen volt száz év alatt is beszívni az emberi vért.

Másnaposan aztán, a kijózanodás egy bizonyos fázisában (amiről senki sem tudta pontosan mikor jön el, de valamikor dél és délután három között mindig bekövetkezett) Ede bácsi magára öltötte barlangász felszerelését és elindult a közeli hegyekbe, ahogy ő mondta, felfedezni és betömni egy kis emberhússal a lukakat.

Így tett 1928 egyik tavaszi napján is, társai is akadtak a kalandhoz, a móka azonban fals véget ért. Amikor bemásztak a hegy egyik tágas üregébe, az az ötletük támadt, hogy a kor szokásainak megfelelően egy közös szelfiben örökítik meg a társaságot.

A félhomályban nem sikerült volna jól a felvétel, ezért egyikőjük, lehet, hogy éppen a macskajajos Ede bácsi azt javasolta, a magukkal hozott egyik dinamitrúdból csippentsenek le egy darabkát, és az exponálás pillanatában robbantsák azt fel.

A mellékelt kép ekkor készült, az arcokra kiülő rémület, a Devy-lámpák fémrészein megfolyó fény ezt örökítette meg; a beomló hegyoldal mindenkit maga alá temetett, a lezúduló föld súlya pedig összenyomta az emberi tüdőket, a por eltömítette az orrnyílásokat, bemászott a szájakba, ha hétköznapi módon akarnánk megfogalmazni a borzalmat, csak annyit mondhatnánk: mind azonnal megfulladtak.

A Zeiss gyár akkoriban tömegesen gyártott kis fényképező-gépe persze mindezt túlélte, az alkatrészek nem sérültek, a felvétel sikerült, az utolsó, amit a kis gép blendenyílása még egyáltalán elkapott.