Elveszett nemzedék – nehéz a szembenézés Kanadában is

Viktória és Erzsébet királynő szobrát is ledöntötték a kanadai Winnipegben, miután nemrég őslakos gyerekek tömegsírjaira bukkantak több egykori bentlakásos iskola területén.

Június elején találtak először 215 jelöletlen sírt Kamloops városában egy egykori bentlakásos iskola területén, ahova az őslakos gyerekeket vitték, de az egyházi intézmény nyilvántartásában nem volt jelölve a haláluk. Június 24-én újabb, nagyjából 751 jelöletlen sírra bukkantak Kanada Saskatchewan tartományának dél-keleti részén, az egykori Marieval Indián Bentlakásos Iskola mellett. Az még nem derült ki, hogy pontosan mi miatt hunytak el a gyerekek, de a kamloopsi iskola vezetője 1910-ben arra panaszkodott, hogy a kormány nem biztosít elég forrást a diákok élelmezésére.

A szobordöntők narancssárga pólót viseltek, a szobor talapzatára vörös gyerekkéz lenyomatokat ragasztottak ki, és odaírták, hogy: „Egykor gyerekek voltunk” és „Hozzátok haza őket!”

Ausztráliában is valami egészen hasonló zajlott

1910 és 1970 között Ausztráliában hivatalos, állami politika rangjára emelkedett az a gyakorlat, hogy az őslakos gyermekeket kiemelték családjuk köréből, nevelőotthonokba adták őket, sokukat fehér családok fogadták örökbe. Mindez pedig olyan mértékű traumát okozott az érintettek körében, de társadalmi szinten is, hogy az a mai napig feldolgozhatatlan veszteséget jelent az egész ország számára.

The Stolen Generation – magyarul talán elveszett nemzedékként fordítható a kifejezés. Így nevezik ma már annak a nemzedéknek a tagjait (de tulajdonképpen az egész jelenséget), akiket erőszakkal elvettek szüleiktől és állami nevelésbe adtak.

Mindez annak az asszimilációs politikának volt a része, amely azon a téves feltételezésen alapult, hogy az őslakosok élete javulni fog, ha a fehér társadalom részévé válnak. Az állam úgy gondolkodott, vagy hagyják maguktól „kihalni” az aboriginal őslakókat, vagy megpróbálják őket asszimilálni a fehér közösségbe.

Elsődlegesen a gyermekek asszimilálására összpontosítottak, mivel úgy tartották, hogy ők jobban tudnak a fehér társadalomhoz alkalmazkodni, mint a felnőttek. A választásban az is szerepet játszott, hogy a gyerekek bőrszíne jóval világosabb, mint a már felnőtt őslakosoknak, így a beilleszkedésük is könnyebb lehet a fehér gyerekközösségbe, társaik talán jobban elfogadják őket.

A szüleiktől elszakított gyermekekkel megtagadtatták bennszülött örökségüket, és arra kényszerítették őket, hogy vegyék át a fehérek kultúráját. Nevüket is gyakran megváltoztatták, és sokuknak megtiltották, hogy az anyanyelvükön szólaljanak meg.

Néhányukat fehér családok fogadták örökbe, sokuk pedig olyan intézménybe került, ahol gyakori volt a bántalmazás és az elhanyagolás. Sorsuk így egy életen át tartó trauma lett, és bár az asszimiláció volt a követett politika cél, ezekkel a gyerekekkel már felnőtt életük során soha nem bánták egyenlően, a többi ausztrállal nem kezelték őket egyenrangúan.

A hatás  minden érintett számára pusztító volt. A a szüleiktől erőszakkal elvett gyerekekre, szüleikre, az egész családjukra, utódaikra, de közvetve az egész ausztrál társadalomra nézve is.

Mindhárom csoport depresszióval, szorongással küzd, a poszttraumás stressz szimptómái figyelhetők meg rajtuk, sok közöttük az öngyilkos, és általában is rossz az egészségi állapotuk.

A bennszülött családoktól elválasztott gyermekeket pszichésen, fizikailag és szexuálisan is bántalmaztak az állami gondozásban, vagy éppen az örökbefogadó családjuknál.