A HARMADIK NEM
India: hatályba lépett a transznemű személyek jogainak védelméről szóló törvény
Indiára általában még mindig hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint egy elmaradott országra. Pedig a nemi jogok területén is hatalmasat lépett ellőre az indiai szubkontinens az elmúlt években. Egy transznemű művész, és aktivista, Kalki Subramaniam beszélt minderről a CNN-nek; önvallomása különösen annak fényében érdekes, hogy Magyarország legutóbb pont egy retrográd irányt vett ezen a területen.
Kalki Subramaniam (indiai transznemű aktivista) ezt mondja:
„Élénken emlékszem korai ifjúságomra. Tizenegy éves koromig, felszabadult, játékos gyerek voltam, otthon szófogadó, az iskolában jó tanuló. Indiában születésemtől fogva kiváltságos helyzetet élveztem hiszen fiú voltam, és ez két nővér mellett még inkább hangsúlyos volt”.
Mégis legbelül már akkor arra vágytam, hogy az igazi énemet megmutathassam. Eleve lányos kisfiú voltam, és minden olyan dolog tetszett, ami a korombeli lányoknak kedvére volt. Ez állandó célponttá tett a fiúk szemében, én azonban soha nem féltem tőlük, nem szégyelltem ki vagyok, durva gúnyolódásuk egyszerűen lepergett rólam.
Aztán 14 évesen minden megváltozott. Feladtam.
Nem érdekelt már az iskola, persze a tanáraim is agresszívvé váltak, állandóan büntettek. A családom előtt titkolnom kellett az érzéseimet, a szégyen és önmagam felvállalása között vergődtem szüntelenül, a legszívesebben véget vetettem volna az egésznek, de a családom iránti olthatatlan szeretet ebben természetesen megakadályozott.
Lógtam az iskolából, városi parkokban és közeli erdőkben kóboroltam, közben verseket írtam és rajzoltam, és lassan megtaláltam azokat a formákat, melyekben kifejezhettem lényem lényegét. A végén persze a családomnak mindent be kellett valljak. Azonnal pszichológushoz vittek, aki arra kért, rajzoljam le azt, hogyan is látom magam a jövőben.
A képen egy hosszú hajú lány szerepelt, kalapban, szoknyában – a pszichológus megdöbbent, de azért segített abban, hogy megnyerjem szüleimtől az elfogadás kegyelmét. Mindezekkel a dilemmákkal kényszerűen szembe kell nézniük azoknak a tinédzsereknek, akik hozzám hasonlóan megkérdőjelezik saját nemi identitásukat folyamatosan.
A kicsoda is vagyok én, és elfogadható vagyok-e így mások számára olyan erős és mély kétségekkel szorongatják ezeket az embereket, hogy a nap minden percében meg kell vívniuk harcukat mind saját magukkal, mind pedig a környezet előítéletével szemben.
A legmélyebb lelki sebek addig viszont be sem gyógyulhatnak, amíg ki nem fejezik azokat valamiképp’. A művészet eszközei alkalmasak lehetnek a gyógyításban, biztonságos lehetőséget kínálva az önkifejezésre és az identitás kialakítására.
Amikor pedig a családunk elutasításában részesülünk, szükségképpen fordulunk sorstársainkhoz, más transzneműekhez, akik ugyanúgy küzdenek az életükért a mindennapokban, mint én.
Hozzászólás zárolva.