„Még nem tudtam felfogni, mire vállalkoztam” – interjú Rudolf Péterrel

Fenntartói szempontból most hogyan írható le a Vígszínház működése? Tavasszal megszületett a megállapodás a fővárosi színházak működtetéséről. A Vígszínház megmaradt ugyan fővárosi tulajdonú teátrumként, de működését anyagilag immár teljes egészében a kormány biztosítja. Tekinthető még ez amolyan közös fenntartásnak főváros és kormány között?

Igen, minden, ami az épülettel kapcsolatos, az fővárosi kérdés, ha, mondjuk, a színészek hangoskönyveit elkezdenénk egy kis sarokban árulni, azt nyilván meg kell beszélnem a fővárossal, miközben a működés értelemszerűen a minisztériumhoz tartozik.

De az ön munkáltatója Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter?

Így van. De én azt gondolom, hogy ez akár példaértékű is lehet, tud ez egy olyan sziget lenni, ahol együtt tud működni mindenki, akinek szent a színház.

Ez a fajta finanszírozási szakadás, hogy négy vagy öt színház teljes egészében a fővároshoz került, a többi a kormányzathoz, nem a szerencsétlen színházi megosztottság újabb jele? Mondhatjuk azt, hogy szinte hivatalos pecsét is került erre a megosztottságra?

Remélem, hogy nem. Engem az érdekel ebben az egészben, ha színházba akarok menni, akkor szerintem nagyon kevés hely van a világon, ahol ennyi lehetőséget kap a potenciális néző. Amíg ezt a repertoárszínházi helyzetet tarkítva a függetlenekkel és a magánszínházakkal fönn lehet tartani, addig köztünk szólva nekem teljesen mindegy, hogy ki adja ehhez a pénzt és hogy milyen felosztás mentén. Engem mint potenciális nézőt – mert most mint honpolgár beszélek, és nem a Vígszínház igazgatója – az izgat, hogy ez a lehetőség nekem fönt maradjon. Igen, a szakma megosztott, de gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazt mondom: én nem szeretem ezt. Azt gondolom, hogy a szakma képviselőinek mindig több közük kell hogy legyen egymáshoz, mint bármelyik politikai erőhöz. Mindig szent áhítattal tekintek a saját szakmámra és arra, mit jelenthet egy országnak, és ezért nem szeretem a megosztottságot, nem szeretem, de azt gondolom, hogy ehhez mi is kellettünk.

Mármint a szakma?

A szakma, az értelmiség, igen. A politikai játszma csak látszólag negatív összetétel, a politika játszmák sokaságából áll. Ha ez negatív szóösszetételnek tekinthető, olyan, mintha azt mondaná, nárcisztikus színész. A nárcisztikus szó megint pejoratív, de hát ezek velejárói ezeknek a létezési formáknak. Visszagondolva a rendszerváltás környéki szituációra, kicsit könnyebb dolga volt a politikának megosztani az értelmiséget, mint ami egyébként a homo sapiens létezéséből következne. Ez egy elég szomorú mondat, elismerem.

A vígszínházi pályázat zárultával egy időben le is csapott a koronavírus Magyarországon, be kellett zárni mind a három játszóhelyét a Vígszínháznak. Színházi szóhasználattal élve, szomorújátékkal kezdődött minden.

Igen, ha végiggondolom, innen csak fölfelé vezet az út. De ez egy pici súlyt is levesz rólam. Mindenkinek látnia kell, hogy milyen nehézséghegyeket kell megmászni mindannyiunknak, nemcsak a Vígszínháznak, hanem a szakmának és minden egyes honpolgárnak. A mi generációnk megúszta a XX. századi borzalmakat, legyünk azért még mindig boldogok, hogy nem világháborúkon és forradalmakon mérettetett meg a morálunk. Hogy igazán kik vagyunk, nyilván ezekben az éles helyzetekben derül ki. Tény, hogy egyszer csak be kellett csukni a színházakat, de közben rengeteg pozitív hozadéka is lesz szerintem. Hogy mit jelent a színház, hogy az emberek vágynak arra, hogy újra megnyisson, hogy újra együtt legyünk.

Az egyik lehetőség, hogy valóban az emberek ki vannak éhezve a kultúrára, és megrohanják a jegypénztárakat, másfelől meg lehet, hogy azért ott motoszkál még mindig a félelem, hogy beüljek-e a Vígszínházba szorosan egymás mellett 1100 nézővel egy este. Vajon mire vágyik majd a néző az elmúlt hónapok után? Felejtésre vagy szembenézésre?

Ezek nagyon izgalmas kérdések, és az a jó, hogy a színház ezekben az éles helyzetekben reagálni tud. Egyszer csak látszólag semleges mondatoknak is nagyobb súlyuk van. Kérdés, hogy a néző ez elől menekülni akar, vagy ezzel szembesülni. Valami őrült nagy erő van a színházcsinálásban, és ha valaki úgy dönt majd, hogy egy idevágó témát jár körbe, akkor annak lesz súlya. Az is egy nagyon érdekes kérdés, hogy ha ilyen erős volt a kampány, a vigyázzunk egymásra, a „maradj otthon”, ezt teljes joggal beégették az agyba, akkor ha újra lehet majd indítani az életet, legalább ilyen erős kampány kell arra, hogy aki még fél, az is jöjjön vissza. Az is egy kérdés, hogy egy Vígszínház léptékű színházat akkor kell-e megnyitni, amikor telt ház van. Mert a színház telt háznál színház. Ugyanakkor meg most kaptam olyan visszajelzéseket, ami elgondolkodtatott, hogy közben színházi ünneppé válik az a tény is, hogy nem lehetünk tele, de te, színész, érezd, hogy mi imádjuk a színházat, mi vállaltunk némi rizikót, és a színészben sem az van, hogy fél ház van, hanem hogy tesszük a dolgunkat egy olyan helyzetben, amikor kicsit komplikáltabb vagy kockázatosabb tenni. Még nagyon-nagyon sok forgatókönyv van, és mindegyikre ki kell dolgozni valami rendszert. A helyes hozzáállás úgy összerakni az évadot, mintha békeidő lenne, és azt mondani, hogy jönni fognak a nézők, egymás mellett fognak ülni, és mi játszunk. És közben persze el kell készíteni a további változatokat.

Milyen lesz Rudolf Péter Vígszínháza? A pályázatának a címe úgy szólt, hogy polgári népszínház.

Mindent a pályázatom logikája szerint szeretnék megcsinálni. Abban benne van négy évtizednyi tapasztalat. Tényleg minden pontján szinte megfordultam már a magyar színházcsinálásnak és filmkészítésnek.

Ez a polgári népszínház hogyan értelmezhető?

A népszínház műfaji sokszínűséget jelent, ahol egy egész várost kell szolgálnia egy vidéki színház esetében az intézményvezetőnek és az összes ott dolgozónak. A Vígszínház a Pesti Színházzal kiegészítve 1615 embert ültet le esténként, tehát gyakorlatilag ilyen értelemben a népszínház azt jelenti, hogy sok-sok embernek kell szólnia és műfaji értelemben sem sznobnak, sem értelemszerűen gagyinak nem szabad lennie. A három játszóhely lehetőséget ad arra, hogy valaki ebben a műfaji sokszínűségben vegyen részt, miközben egy színház tagja és nem kell kitekintenie, és nem pimpósodik meg az egyfajtaságban. Ez a népszínházi lét. Az, hogy polgárinak kell lennie, kommunikációs formát is jelent. Jelent színészközpontúságot, ami a Vígszínházra mindig is jellemző volt a múltban. Amikor kiírták a színlapra, hogy Ruttkai Éva, Páger Antal, erős hívószó volt. A mi generációnk már nem tudott így felépülni. Ma olyan mennyiségű információ áramlik be, olyan fura értékrend alakult ki, hogy jelenleg egy fiatal színészt, míg megismer az ország, ha nem kerül bele valamilyen sorozatba, akkor az jóval komplikáltabb folyamat. És a visszajelzés, amiből mégiscsak a színésztársadalom él, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a tenyerén hordozta az ország ezeket az embereket, most ezen a tenyéren sok minden van és mi le-leesünk róla, ott az ujjak közepette kell kapaszkodni. Olyan társulatot szeretnék felépíteni, ahol egyszerre van hosszú távon remélhetőleg egzisztenciálisan is megbecsülve a színész, de közben 10-től 2-ig vagy 6-tól 10-ig az előadás és a próba közben megfelelő nyitottsággal és alázattal vesz részt a munkában. Ez az alázatos sztár szóösszetétel, amit próbálok meghonosítani. Szerintem nagyon jól összeilleszthető a két szó, hogy polgári népszínház, és pontosan fedi le a Vígszínházat, akár mosolyog valaki ezen a tényen, akár nem.

A teljes interjú IDE KATTINTVA OLVASHATÓ.