„Míg mások jógáznak, én fát gyalulok”
Fábián Évit elismert fotóművészként ismeri a szakma és a közönség. Dolgozott fotóriporterként és a legnevesebb magazinoknak is. A Műcsarnok „Kik vagyunk” című kiállításán 15 portréja jelenleg is megtekinthető. De ha valaki ennyire sikeres a szakmájában, akkor miért tanulja ki az asztalos mesterséget vagy vállal kertészeti munkát?
Sokat dolgoztál együtt Keleti Éva fotóművésszel, hívhatjuk őt a mentorodnak is?
Logikusnak tűnik, de nem az, inkább baráti kapcsolat van közöttünk. Keleti Éva körülbelül 60 éves korában abbahagyta a fényképezést, én akkor még nem kezdtem el. 2005-ben találkoztunk először, de akkor már én fotóztam őt az első portrékötetembe, barátság alakult ki közöttünk. Amikor 2019-ben felkérték Évát egy életmű kiállításra a Műcsarnokba, ő új képekkel akarta dúsítani hatalmas képanyagát. Ekkor kért meg engem, hogy a közel 30 év kihagyás után segítsek neki a digitális technikával megküzdeni. Úgy alakult, hogy minden fotózásra én vittem őt, technikailag segítettem, majd a képek feldolgozásában is komoly szerepet vállaltam.
Évekig Berlinben éltél a családoddal, most ismét Budapesten laktok. Annak idején miért épp azt a várost választottátok?
2012 és 2016 között éltünk Berlinben. A magyar sajtó átalakulása és gyermekem születése nem segítette a magyarországi pályámat, és Berlin egy élhető városnak tűnt korábbi utazásaim alapján. Próba szerencse alapon belevágtunk, németül jól tudtam, mert nyolctól tizenhat éves koromig már éltem német nyelvterületen. A kint töltött idő legfontosabb része, hogy a lányom is megtanult németül, de hiányoztak a barátok és a család. Berlinben is fotóztam, de sajnos olyan munkakörben, mely nem igazán inspirált, inkább elveszítettem a fotográfia iránti elkötelezettségemet miatta. Hazatérésünk után aztán sok mindennel foglalkoztam, kertészként is dolgoztam fél évig. A fotózást nagyjából múlt őszig hanyagoltam. Most viszont annál lelkesebb vagyok. Jelenleg a Műcsarnokban látható 15 portrém a „Kik vagyunk“ című kiállításon.
Mi az, ami inspirál, mikor érzed úgy, hogy na, ezt most muszáj lefotóznom?
Már nem fényképezek le „mindent“, tudatosabban készülnek a fotóim. Már nincs muszáj. Annyira átalakult a fotográfia jelentősége mindannyiunk életében az okostelefonoknak köszönhetően, hogy bőven elég, ha a számomra fontosra koncentrálok.
A honlapodon láttam, hogy van egy másik vállalkozásod is, “Életem” címmel családi könyveket készítesz saját fotókkal és ha jól értelmeztem a jelentkezők egész családtörténetét is te készíted el.
Ezt egy csoda jó vállalkozásnak hittem és a saját korosztályom lelkes is irányába. De kiderült, hogy amint ajándékba adnák ezt a visszatekintéssel együtt járó lehetőséget szüleiknek, az idős emberek leblokkolnak. Egy-egy megrendelésig jutottam csupán. Nem tart ott a társadalom, hogy szívesen nézne vissza. Aki esetleg mégis, ő meg kikéri magának, hogy a családja már öregnek gondolja.
Hozzászólás zárolva.