Ónodi Eszter: Az előadóművészet megújuló energia – interjú

Valóban a két lány sémája nagyon hasonló. Shakespeare karakterei egyébként sem olyan mélységben kidolgozottak, részletgazdagok, mint például Csehov szereplői. Goneril és Regan szinte egy tömbből faragottak. Kettőjük különbözőségét talán leginkább a mi saját személyiségbeli különbözőségünk által tudtuk megragadni és visszaadni a közönség számára.

Rékával évfolyamtársak voltatok a Színművészeti Főiskolán. Milyen a közös játék vele?

Kifejezetten szeretek együtt dolgozni Rékával, igazi partner, mindig nyitott az új ötletekre. Eddig nem sokszor osztottak minket össze a Katonában, de nagyon örülök, hogy a Lear király erre lehetőséget adott.

Hajmeresztő vagy! Talán ez a legkifejezőbb jelző, ami egy korábbi, az Aglaja című filmben nyújtott alakításod kapcsán a nézők eszébe juthat. A cirkusz izgalmas, általában csillogónak tűnő, de a kulisszák mögötti árnyoldalas világot megidéző alkotásban artista művésznőt játszol, akit a hajánál fogva emelnek a magasba. Enyhe kifejezés: még nézni is félelmetes volt.

Megcsinálni is! Már gyomorgörccsel ébredtem azokon a forgatási napokon, amikor tudtam, hogy felfüggesztenek. Ilyenkor mindig felmerült bennem, vajon hányszor kísértem még a Sorsot, a Jóistent! Annak ellenére, hogy tudtam, maximális körültekintéssel történnek az előkészületek, abszolút volt esélye egy előre nem várt fordulatnak, balesetnek. Erre sajnálatos, aktuális példa Alec Baldwin esete is: bármikor, bármi megtörténhet.

Szinte vérfagyasztó jelenet a film vége felé, amikor az általad alakított Sabinét daruval több tíz méter magasságba emelik a hajánál fogva.

A jelentet Romániában vettük fel, emlékszem, a darukezelő nem beszélt magyarul, szinte csak jelelni tudtuk az instrukciókat. A magasban játszódó képkockáknál ugyan már volt dublőröm, de a közeli snitteket velem forgatták. A hajamat horogra akasztva elemeltek el a földtől, és miközben feszült a gerincem és valamennyi csigolyám, igyekeztem arcomra ölteni mindazt a kifejezést, amit a rendező, illetve a szerep követelt tőlem. Közben persze időnként felsejlett bennem, hogy egy tőlem száz méterre levő ismeretlen darukezelő kezében vagyok, egy rossz mozdulat és egy életre lebénulhatok.

Bátorság! Ez a szó az Aglaja mellett egy korábbi eseteddel kapcsolatban is igaz. Röviddel azután, hogy nem vettek fel elsőre a színművészetire, egy véletlen folytán összefutottál Ascher Tamással a Váci úton. Odaléptél hozzá, és meggyőzted: a nyári színművészeti táborban van a helyed. Mindig ilyen merészen állsz bele az élet hullámaiba?

Akkor úgy érzetem, hogy az életem múlik a táborba jutáson, az volt az első lépésem a hivatásom felé. A mai fejemmel lehet, nem tenném. Vagy talán mégis? Azt gondolom, amikor mélyen ösztön-vezérelt helyzetről van szó, nem mérlegelek, hanem cselekszem. Fatalistaként pedig nem hiszek a véletlenekben, a pályám során mindennek úgy és akkor kellett történnie ahogy és amikor történt. Meggyőződésem például, ha elsőre felvesznek a főiskolára, ma nem a Katonában lennék, talán már a pályát is elhagytam volna, ezt pedig őszintén sajnálnám.

Szerencsére, vagy szerencsétől függetlenül ez nem így történt, a sok felújító próba – Nóra, Platonov, Tartuff, Ahogy tetszik – pedig jelenleg is teleírja a naptáradat, nem is beszélve az újonnan született együttes tervezett koncertjeiről. Ennyi feladat, kihívás mellett hogyan tudsz feltöltődni, pihenni, kikapcsolódni?